Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

13. Magány - avagy mégsem?

A kviddicspályából alig látszott valami a szakadó esőben. A hat magas póznát és a karikákat még csak-csak ki lehetett venni, de a tizennégy, seprűn száguldozó (vagyis jelenleg inkább az ellenfelet és csapattársat, kvaffot és gurkót megkülönböztetni próbáló) játékost a nézőtér csak sejthette. Julie reggel, amikor meglátta, milyen ítéletidő tombol odakint, majdnem ki sem ment a pályára. Végül azért mégis tiszteletét tette, mert a háza mérkőzött meg a Griffendéllel, és a Hugrabug megérdemelte, hogy minél többen támogassák. Joannát viszont egyáltalán nem izgatta a mérkőzés, reggeli után egyből visszaindult a klubhelyiségbe.

– Sok értelme volt így lejönni – morogta oda Julie Eve-nek, aki egész más problémákkal foglalkozott.

– Akkor van két furkó, amit a hajtók... mit is csinálnak velük?

Rebecca türelmesen magyarázni kezdte újra a szabályokat. Julie eközben folyamatosan rémüldözött attól, hogy mindjárt belécsap egy villám, behúzta a nyakát, és igyekezett a játékra figyelni az égzengés helyett – nagyban próbálta kivenni, hogy mi is történik a pályán. Amennyire hallotta, a kommentátor sem volt a helyzet magaslatán. Julie ilyeneket hallott egy-egy csendesebb pillanatban, mint "azt hiszem, a Griffendél megszerezte a kvaffot... ja, nem, a másik irányba megy, akkor hugrabugos...", vagy "talán Summerby az? Valaki ráküldött egy gurkót...gondolom, egy terelő volt az".

Julie egyszercsak azt vette észre, hogy nem történik semmi.

– Most vége? – kapkodta a fejét Eve. Julie is ugyanezen töprengett.

– Nem, csak valami megbeszélést tartanak – bökött le a pálya füvére Rebecca, ahol homályos foltok mozogtak.

– A fenébe, már ötven ponttal vezetnek – szisszent fel mellettük Jay.

Jordan az állán húzódó sebet kapargatta unottan.

– Ja, mert ők tudnak kviddicsezni...

Julie ásított egyet, és körbenézett. Villám cikázott át az égen, és hamarosan mennydörgés követte. Julie a talárja szegélyét gyűrögette. Amennyire látta, a legtöbb diák sutyorgott a szomszédjával, de volt, aki lemondóan rázta a fejét, és visszaindult a meleg, esőmentes kastély felé. Julie is szívesen követte volna őket.

Hirtelen megpillantott valami furcsát: a lelátó legfelső részén, ahol senki sem ült, egy nagy, fekete paca mozgott... Julie hunyorgott, és egy pillanatra látta a bozontos kutyát, ahogy odébb sompolyog, és eltűnik a szeme elől...

Julie hirtelen nagyon szűknek érezte a talárját. Úgy érezte, fojtogatóan meleg lett, és egy darabig egy szót sem tudott szólni. Aztán már nem is akart. Kinek is mondhatott volna bármit? Inkább elkezdte rágcsálni a körmét, és arra gondolt, hogy lehet, tényleg kéne szólni Dumbledore-nak... mert ez már nem játék, egyáltalán nem.

Tovább folytatódott a meccs, és mintha kevésbé zuhogott volna az eső. Julie már meg tudta különböztetni a sárga és a piros talárt, és a kvaffot is sejtette, merre járhat.

– Azok nem a fogók? – mutatott előre izgatottan Rebecca, és már Julie is látta az apró, aranyszínű folt felé száguldó seprűlovasokat.

– Hajrá, Cedric! – kiabálta. Ahogy látta, körülbelül ugyanolyan esélyük volt elkapni... de ebben a pillanatban egyszerre több minden is történt. Ijesztő csend zuhant rá; Julie tompán hallott csak mindent. Azt hitte először, hogy a füle dugult be csak, de nem.

Ezzel egy időben a piros taláros fogó zuhanni kezdett. Sok lány sikoltott fel egyszerre, és egy rémisztő pillanatig úgy tűnt, a Griffendél fogója akkora sebességgel fog a földbe csapódni, hogy nehezen tudna fölkelni utána. De ekkor varázsige harsant – Dumbledore kiáltotta, ezüstősz szakálla lobogott a szélben, ahogy berontott a pályára, szeme szikrákat szórt – és hirtelen a tehetetlenül zuhanó játékos esése lelassult...