Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

2. Levelek és gondolatok

Apró kuvik körözött Porf-Esek utcái felett. Ha ember lett volna, minden bizonnyal a fejét vakarta volna, de nem volt az, így csak tétován csattogtatta a csőrét. A Napfény utcához érve mintha felismert volna valamit, mert berepült a házak közé.

– Amsterdam, te semmirekellő! – hallatszott a Black-házból egy lányhang. – Harmadszorra is elmondom, hogy nem a szomszéd házba kell menni, mert szegény Hansonék eléggé meglepődnének, ha beállítanál oda.

A bagoly most a homlokára csapott volna, hogy "tényleg!", de hát nem tehette, így csak bocsánatkérően huhogott egyet-kettőt, és leszállt az ablakhoz, amin a lány hajolt ki.

– Egyszer anya észre fog venni, ha így folytatod – suttogta dorgálón Julie Black, a ház egyik lakója. – Aztán magyarázkodhat... á, szia anya!

– Ó, tényleg Amsterdam az? Mostanában feltűnően sokszor van errefelé. – Katherine, Julie édesanyja lépett be a szobába.

– Biztos jobban szereti ezt a környéket, mint Roxfortot – vélte Julie, és arrébb araszolt, hogy eltakarja a kis baglyot édesanyja kutató tekintete elől.

– Aha, azért van a lábán levél – mutatott rá Katherine.

– Ja, tényleg, észre se vettem. – Julie kicsavarta a pergament, és rápillantott a címzésre. – Ez nekem jött.

Próbált úgy tenni, mint akit váratlanul ért ez, édesanyja meglepődöttsége viszont teljesen őszinte volt.

– Azt hittem, végre nekem is írnak. Mostanában te kapsz sok levelet. Miről írnak? Hogy vannak?

Julie elgondolkodott, mit is mondjon – azt mégsem vallhatta be, hogy utána kutakodnak a könyvtárban, hogy mi történhetett tizenegy éve –, és eszébe is jutott egy remek ötlet. Egy szerinte remek ötlet.

– Most ebben a levélben azt írják – pillantott bele –, hogy a születésnapodra kéne egy... ja, ezt inkább nem olvasom fel.

Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából.

– A születésnapom szeptemberben van – szólt utána anyukája.

– És?

Julie nem értette, mi ebben a tökéletes tervben a hiba. Katherine meg Julie-t nem értette. Aztán csak legyintett, és ráfogta az egészet a kezdődő kamaszkorra.

Amsterdam értetlenül (és méltatlankodva) csattogtatta csőrét. Ezek az emberek milyen furák! De ez nem mentség arra, hogy ne adjanak neki bagolycsemegét. Kikéri magának, ő hosszú utat tett meg! Igaz, most is eltévedt, és napokkal később sikerült csak kézbesíteni az üzenetet, de bagoly mondja verébnek... azaz ember mondja bagolynak, hogy nagyfejű. Mindenki hibázhat néha.

Három szobával arrébb Julie mohón olvasta a levelét. Egy sort újra és újra átfutott: "a születésed után két hónappal bukott el Tudodki, október 31-én". Igen, minden stimmel, az körülbelül tizenegy éve volt. Testvérei azt írták, most azután fognak kutatni, hogy mi történt akkor, mert ezt senki nem tudta teljesen pontosan.

Julie gyorsan lekörmölte a válaszát, de ekkor hirtelen szörnyű sejtés fogalmazódott meg benne. Nem, az nem lehet... édesanyja sosem tenne ilyet...

– Nem lehet a világ legsötétebb mágusa az apám, ugye? – kérdezte halkan, csak úgy maga elé suttogva. Azzal nem számolt, hogy valaki hallja: Pax felhorkant, mintha még az ötletet is nevetségesnek találná.

– Igazad van – fújta ki a levegőt Julie. – Igen, hülyeség, tudom. Hogy juthatott ilyen az eszembe?

Fejét csóválva nevetett: még, hogy az a szörnyeteg az ő apja legyen!