Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

16. Minden rosszban...

Julie először azt sem tudta, mit érezzen. Lassan-lassan becsorogtak agyába a szavak, mintha valami puha, csomós vatta került volna a fejébe, ami örvényleni kezdett benne. Ez valami hülyeség. Ilyen nincs – lüktetett benne a gondolat, és nem értette. Ez a két szó nem létezhet egymás mellett, nem! Aztán lassan felfogta.

– Jó – nyögte ki sápadtan, aztán rögtön visszaszívta volna, mert mi az, hogy jó, dehogyis jó, de nem tudott többet mondani, csak sarkon fordult, és mint aki azt sem tudja, hol van, elsétált.

– Hé, Julie, szerinted meg tudják állítani a szellemek egymást? – rikkantotta oda neki vidáman Jordan.

– Dehogy, te hülye, biztosan nem, hát átmennek egymáson – cáfolt rá Derek. – Biztos Julie is azt mondja...

– Nem... nem tudom – szólt zavartan és erőtlenül Julie, felkapta a varázspálcáját a földről, és remegő lábakkal belépkedett a terembe. Lerogyott az első székre, amit meglátott, zakatolt, dübörgött a fejében Samuel két szava: Nagypapa meghalt.

Meghalt? Mi az, hogy meghalt? Mi az a halál? Most akkor...nincs? Mi az, hogy nincs? Mi az a nincs?

– July, gyere, ne aludj! Megyünk SVK-ra.

Julie lassan felemelte a fejét: Rebecca szólongatta. Motyogott valami rendben-félét, és felállt.

Kábán sétálta társai mögött, akik még mindig fel-felnevettek néha. Tompán hallotta csak a vidám hangokat, olyan távolinak érezte magát a jókedvű társaságtól, mint még soha.

Eve párszor visszapillantott rá, de annyiban hagyta a dolgot, csak amikor leültek a terembe, akkor kérdezte meg:

– Mi a baj?

Julie némán rázta a fejét, és Alex-gombócot próbálta legyűrni egy-egy nagy nyeléssel. Nem sikerült. Alex makacsul ott maradt a torkában.

Karjára hajtotta a fejét, zakatolt a szíve, és próbált, nagyon próbált semmire se gondolni, de a szavak újra és újra befurakodtak tudatába, kavarogtak, zsongtak benne.

Remus megérkezett, és vidáman kijelentette, hogy ismét párbajozni fognak, de most két csapatba osztják őket, úgy küzdhetnek. Éppen ecsetelni kezdte volna a szabályokat, amikor feltűnt neki, hogy Julie sápadtan ül a helyén, és nem örül a többiekkel együtt az izgalmas feladatnak.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva.

Julie szótlanul ingatta a fejét. Amikor Remus felajánlotta, hogy kimehet az óráról, megköszönte, és szinte kimenekült a teremből.

Kóválygott egy kicsit a folyosókon, aztán lépteket hallott, így inkább bement a közeli mosdóba. Nem akarta, hogy bárki észrevegye.

Az egyik fülkében leült a földre, hátát a falnak vetette, és végre kitört belőle a sírás. Patakokban folytak a könnyei, alig kapott levegőt, és nem tudott másra gondolni, mint hogy Nagypapa soha többet nem fog rámosolyogni, nem várja őket az ajtóban Nagymamával karöltve, nem mesél többet esténként, és nem, ó nem, nem mondja többé azt neki, hogy "kisunokám".

Nem számított erre a hírre, nagyon nem.

Csak zokogott kétségbeesetten, és úgy érezte, már semmi nem lesz ugyanolyan, és utálta magát, amiért nem töltött több időt Nagypapával, és utálta Nagypapát, amiért csak úgy itt hagyta őket, és utálta a Roxfortot, amiért már több, mint fél éve nem mehetett haza, nagyszüleihez... Most csak annyit akart, hogy lehessen kisgyerek, aki gondtalanul pancsol a nagyszülei fürdőkádjában, és csak azért szomorú, mert korán elküldték aludni.