Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

17. Fekete felhők

Julie-nak a vidám nap után lelkiismeret-furdalása támadt. Ebéd után megint leültek a kandalló elé, és a fiúk részletesen elmesélték a Griffendél-Hollóhát meccset. Talán kicsit túl részletesen is. Jordan a Tűzvillámról áradozott ("olyan gyorsan suhant el előttem, hogy azt sem tudtam, melyik irányba megy!"), Andres a röppályákat elemezte ("az a kvaff nagyon furcsán repült, nem abban a szögben kellett volna neki"), Jay a játékosokról pletykált ("Davies tavaly körülbelül három lánnyal járt, de most ilyen lenyalt haja lett, biztos nem tud senkit se felszedni"), Wes pedig botladozó dementorokról mesélt. No, ezt már nem vették be Julie-ék.

Aztán a lányok mesélték el, hogyan sikerült kimászniuk az ablakon. Meg vissza.

– Igen, láttuk, ahogy Julie bezuhant az ablakon – röhögtek össze a fiúk.

– Nem is zuhantam, ugrottam! – morcoskodott Julie. Aztán persze együtt nevetett a többiekkel.

Josh, a lelkiismeret-gombóc csak akkor kezdte gyötörni, amikor Eve azt találta mondani, hogy örül, mert Julie végre jókedvű. Kedves mondatnak szánta, de ezzel eszébe juttatta a Black lánynak, hogy igazából nem szabadna jókedvűnek lennie. Most rosszul kéne éreznie magát. Nem nevethetne... de persze egész délelőtt azt tették a lányokkal, aztán a fiúkkal beszélgettek, vidámkodtak, és nem, egyszer sem jutott eszébe Nagypapa... Rettenetesen rosszul érezte magát emiatt. Hogy lehetne ő boldog, amikor Nagypapa már nincs?

Vacsora helyett újra felkereste a konyhát. Most azért jobban megbámulta a hatalmas termet: az asztalok elrendezése kísértetiesen hasonlított a nagytereméhez. Julie egy kis töprengés után belátta, hogy ez valószínűleg nem véletlen. Odasétált a Hugrabug asztalához – mégiscsak abba a házba tartozott! –, és szedett magának levest. Éppen visszarakta volna a merőkanalat, amikor a tál hirtelen eltűnt.

Julie igencsak megrémült, hogy véletlenül eltüntette a levest, de az egyik odasiető manó megnyugtatta, hogy az csak felkerült az igazi Hugrabug-asztalra. Julie sajnálkozott egy sort szegény hugrabugosokon, hogy nem lesz merőkanaluk, de aztán sikerült túllépnie ezen. Kikanalazta a levest, megkóstolta az egyik húst, amiről fogalma sem volt, miből készült, de igen finomnak bizonyult, aztán átbattyogott a klubhelyiségbe.

Hirtelen eszébe jutott újra Nagypapa, de már nem tudott sírni – csak ólmos fáradtság tört rá. Kimerültnek, levertnek érezte magát. Szerencsére alig ültek már a klubhelyiségben. Besietett a kis, kerek ajtón, ami a lányok hálótermeihez vezetett, de megbotlott, és elesett. Ott kuporgott a kis folyosón, sajgott a lába, fájt Nagypapa, édesapja hiánya, és már megint elkezdtek csorogni a könnyei...

A falnak döntötte hátát, és szemét dörzsölgetve próbálta összeszedni a maradék lelkierejét, amikor hirtelen eltűnt mögüle a fal, és hátrazuhant...

– Jaj, istenem, bocsánat – sikkantott fel mögötte egy lány.

Julie kótyagos fejjel feltápászkodott, és megfordult. Fáradtan nyugtázta, hogy egy ajtónak dőlt neki, szóval nem a fal tűnt el mögüle, aztán biztosította az előtte álló lányt, hogy semmi baj nem történt.

– Bocs, tudod, mindig ez van... – A lány ijedt, tágra nyílt szemekkel bámult Julie-ra, rövid, barna haja kócos volt, úgy nézett ki, mintha most ébredt volna. – Mármint nem az, hogy lesből ajtónak támaszkodó embereket ijesztgetek, hanem... jaj, összevissza beszélek. Szóval néha bénázok. Sokszor. Általában. Áh, hagyjuk.

Orrán szeplők sorakoztak. Valamilyen oknál fogva grimaszolt egyet. Aztán rámeredt Julie-ra, és elkerekedtek a szemei.

– Te sírtál?

– Öhm... – Julie kissé lesokkolódott. – Aha.

A lány hatalmas szemekkel, kíváncsian pislogott.