Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

11. Bajos bájitaltan

Ahogy teltek a napok, egyre több és több tanulnivalója akadt a diákoknak, egyre többször lehetett házija fölött görnyedő gyerekeket látni a klubhelyiségben. Még Julie is rávette magát párszor, hogy átnézze az átváltoztatástant, esetleg készüljön a bájitalórára, ugyanis minden tanár bekeményített, és szigorúan számon is kérték a tananyagot. A sok tanulnivaló közepette Julie-nak nem maradt ideje agyalni Sirius Blacken. Testvéreivel sem tudott sokat beszélgetni róla; néha-néha összefutottak és vitatkoztak egy sort, de itt ki is merült a kommunikációjuk. Samuelnek az RBF-ekre kellett tanulnia, őt Julie legtöbbször a klubhelyiségben látta csak, könyvekkel körbepakolva, Cedric Diggory és Zachary Summers társaságában. Julie őszinte csodálattal nézte őket mindig. Olyan felnőttes szavakat használtak, olyan komolynak tűntek; Julie szemében nagyon nagyok voltak.

Sirius Black csak esténként jutott rendszeresen Julie eszébe, amikor az ágyban fekve töprengett az élet nagy kérdésein. Nem tudta, mit higgyen, de bárhogy is van, gondolta, ennek a Blacknek biztosan köze van hozzájuk... Ilyenkor mindig összeszorult a szíve, mert nem tudta, mi lesz így velük. Mi lesz velük, és mi lesz édesanyjukkal... Julie próbált minél többet írni neki: attól félt ugyanis, hogy Katherine egyedül érzi magát. Meg szerette volna nyugtatni, hogy ők jól vannak.

A repülésórák is megkezdődtek. Julie ugyan ült már seprűn – otthon volt pár ősrégi Meteorjuk –, de nem volt benne biztos, hogy olyan jó lesz. A Mardekár diákjai napok óta azzal hencegtek, hogy ők sokkal jobbak lesznek a hugrabugosoknál, Damon Flint pedig minden alkalommal, amikor találkoztak, gonoszan vigyorgott rájuk. Azért tartotta ilyen nagyra magát, mert bátyja, Marcus Flint volt a Mardekár kviddicscsapatának kapitánya, és ezt nem volt rest minden egyes alkalommal a hugrabugosok orra alá dörgölni.

– Ja, hallottam, ő az, aki mindig szabálytalankodik a meccseken, és folyton veszítenek... – kommentálta halkan Wes, amikor Flint újra fennhangon dicsekedett a közelükben.

Egy szép hétfő délután az elsősök felkerekedtek, hogy részt vegyenek az első alkalmon. Kiérve egymás mellett fekvő, ütött-kopott seprűket pillantottak meg. Mikor a mardekárosok is befutottak, Madam Hooch, az oktató felpattant, és ráparancsolt a diákokra:

– Mindenki válasszon egy seprűt, és álljon mellé azonnal! Fiam, te mit csinálsz?!

Julie mellé az a mézbarna hajú mardekáros lány somfordált oda, akivel beszélt asztronómia-órán is. Most komor pillantásokat vetett a hangoskodó Flint felé.

– Figyelj, Damon valamire készül, én óvatos lennék a helyetekben – suttogta.

Julie elhúzta a száját.

– Mit mondott nektek?

– Á, csak folyamatosan arról beszél, hogy meg fogja bosszulni azt a kábítós esetet... Én megpróbáltam lebeszélni róla, azért néznek most levegőnek engem...

– Hát, kösz, hogy szólsz... – Julie elgondolkozott, aztán kibukott belőle az, ami már mióta foglalkoztatta. – Egyébként téged Emilynek hívnak?

A lány egyáltalán nem hökkent meg, csak elfintorodott.

– Még az is jobb lenne... – morogta, aztán bemutatkozott rendesen is: – Krystal Nott a nevem. Krys. Megátkozlak, ha Krystalnek merészelsz hívni...! Anyám minden élő embernek a szájába rágja, hogy "Krystal nemes családunk legragyogóbb csillaga".

Julie feltörő nevetését egy horkantással próbálta elrejteni.

– Bo-hocs – fojtotta vissza a röhögést –, de ez rémes...

Krys csilingelően felkacagott, és füle mögé igazította egy hullámos hajtincsét.

– Nem mondod! Neked mi a neved? Mondd, hogy nem valami híres-neves – a gúny csak úgy sütött a hangjából – aranyvérű családból származol!