Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

6. Dementor a Roxfort Expresszen

Augusztus közepén megjelent Remus, Samuel keresztapja, akinek mindenki nagyon örült. Nagyon szerették őt. Sápadt volt, titokzatos, de mindig kedves. Julie régóta ki akarta deríteni, miért beteg ilyen sokszor, de Remus csak mosolygott, és azt mondta, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Meg azt is mondta, hogy Julie Jamesre emlékezteti őt. Julie nagyon büszke volt magára, hogy egy ilyen nagy emberhez hasonlítják – az eszébe sem jutott, hogy James Potter korántsem volt mindig tökéletes.

A felnőttek a közös ebéd után bevonultak Katherine szobájába, és hosszan beszélgettek. Julie nagyon remélte, hogy régi barátjuk tud segíteni édesanyján. Nézni is rossz volt, mennyire kifordult magából, szellemként járt-kelt a lakásban az a július végi nap óta, amiről még mindig nem tudtak semmit.

Amikor kijöttek a szobából, rá sem lehetett ismerni Katherine-re. Vidám volt, mosolygott, és sokkal jobban nézett ki, mint az elmúlt pár hétben.

Sam keresztapjához lépett, és odasúgta neki:

– Nem tudom, mit csináltál, de köszönjük. Tényleg.

Remus válaszul csak rájuk mosolygott, majd intett, és kilépett az ajtón.

– Nemsokára találkozunk!

Julie nagyban gondolkozott, hogy mikor találkozhatnak majd, mert szeptember elsején indultak a Roxfortba, addig meg nem volt már olyan sok idő. Mindegy, annyira azért nem izgatta. Sokkal jobban érdekelte az, hogy mi történt, amitől anyukája fél hónapig üres tekintettel nézett rájuk. Gépiesen tette a dolgát, de abban nem volt élet. Remus látogatása azonban végre hozott egy kis színt az arcába.

Amikor Remus betoppant, az első szava az volt, hogy most csak egy fél napra jött. Marasztalták, hogy maradjon egy-két napig még náluk, ahogy minden nyáron szokott, úgyis olyan keveset látják, de a varázsló csak szelíden mosolygott, és azt mondta, most nem.

– Fogtok ti még eleget találkozni velem – nézett a gyerekek szemébe.

Mindezek után történt a beszélgetés Katherine és Remus között, ami alatt a testvérek természetesen megpróbáltak hallgatózni. Ez sikertelennek bizonyult. Akkor aztán megbeszélték, hogy kérdezgetni fogják Remust, amikor újra találkoznak vele. Hátha ő többet mond az apjukról, vagy arról, hogy Katherine mitől olyan, amilyen.

Egyvalamiben azonban mind az öten nagyon biztosak voltak: ez így nem mehet tovább. Most már válaszokat akartak kapni. Mindenképpen.

~~~

Julie szeptember elsejéig olvasással, és néha gyakorlással ütötte el az időt. Egy kicsit ugyan csalódott volt, mert a pajzsbűbáját legtöbbször átütötték testvérei ártásai, de édesanyja megnyugtatta, hogy ez körülbelül negyedikes tananyag, és az a csoda, hogy már a gyengébbeket ki tudja védeni.

Esténként olvasgatta Az átváltoztatásról kezdőknek című remekművet (bár ez valami rém unalmas volt, szóval hamarosan félre lett rakva), nézegette a mágiatörténelmet (nagyon érdekes volt az ókori mágia, bár az önkeverő üst feltalálója annyira már nem izgatta), de legjobban a bűbájok érdekelték. Annyiféle volt, olyan kreatívak, teljesen bele tudott merülni Miranda Dabrak Varázslástan alapfokon című könyvébe. Viszont a bájitaltankönyvhöz hozzá sem akart nyúlni, azt mondta, elvei azért még vannak. Katherine biztatta ugyan, hogy a bájitaltan igenis jó tantárgy, és egyébként is, Julie szeret főzni, de a lány inkább testvéreire hallgatott, és csak azért sem nyitotta ki a könyvet.

A sötét varázslatok kivédése érdekelte volna még, de a tankönyv nagyon unalmasnak tűnt. Tele volt furcsa lényekkel, amikkel egy mágus élete során ritkán találkozik. Julie helyette inkább még párszor megpróbált erősebben kábítani. Egész ügyes volt benne; ez a pajzsnál is jobban ment – sajnos testvérei hamar megunták, hogy folyamatosan el kell ájulniuk...