Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

7. "Minden így lesz rendben"

Julie amilyen gyorsan csak tudott, kisietett az ajtóhoz. Sok diák - pont úgy, mint ő - minél hamarabb le szeretett volna szállni, így hamar zsibongás, baglyok huhogása és izgatott társalgás zaja nyomta el a kint tomboló szél ijesztő süvítését.

A vonat lassítani kezdett, és amikor végre megállt, a gyerekek letódultak a keskeny peronra. Ott ítéletidő várta őket. Viharos szél fújt, és úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Julie megborzongott, és próbálta kezével takarni a fejét, hogy ne érje annyira az eső, de aztán rájött, hogy úgyis hiába, és inkább hagyta, hogy a vízcseppek teljesen eláztassák. Jobb, mint a dementorok, gondolta át, és máris kevésbé fázott.

- Elsőévesek, ide hozzám! - kiáltott valaki. Julie odakapta a fejét, és egy hatalmas termetű férfit pillantott meg. Bozontos szakálla és haja miatt nem látszott semmi az arcából. Nem volt valami bizalomgerjesztő.

Julie odafurakodott a nagy tömegben - csak kétszer esett majdnem hanyatt -, és az elsők között állt meg az óriás előtt. Közelebb érve már látszott, hogy a bozontos szakáll és haj kedvesen mosolygó arcot takar. Julie egy kicsit jobban érezte magát.

- Mindenki itt van? - dörögte az óriás, és csodával határos módon sikerült túlkiabálnia a süvöltő szelet. - Elsősök, gyertek utánam, szaporán! Vigyázzatok, csak óvatosan!

A lejtős ösvényen nem egyszer megcsúsztak a gólyák. Julie beleszaladt Hagrid hátába párszor, de semmi nem szegte kedvét. Izgatottan csillogó szemekkel várta, hogy a szűk, kanyargó ösvénynek vége legyen.

- Még egy kanyar! - szólt hátra az óriás. Julie szíve nagyot dobbant. Mindjárt ott vannak!

Az elsősöknek elakadt a lélegzetük, ahogy eléjük tárult a festői látvány. Esőcseppek korbácsolták az előttük elterülő tavat, és a víz túloldalán tornyosult a gyönyörű kastély, a Roxfort. Az esőfüggönyön keresztül is látszott, mennyire hatalmas és méltóságteljes. Julie hátrapillantott: minden gyerek szemében csillogott az ámulat a büszke, fényektől sziporkázó kastély láttán.

- Négy ember ülhet egy csónakba! - harsant a parancs. - Gyerünk, szálljatok be!

A gólyákat nem kellett sürgetni. Julie ugyan bizonytalanul ácsorgott egy darabig a rozoga lélekvesztő előtt, de aztán arra gondolt, csak nem esik szét útközben. Vagy ha igen, híres lesz. Az első ember, akit elnyelt a roxforti tó! Ki nem szeretné ezt a címet elnyerni?

Két lánnyal együtt szállt be az első csónakba. Úgy tűnt, senki más nem szándékozott velük utazni, mert mindenki megtalálta a helyét máshol. Amint kísérőjük veszélyes recsegés kíséretében elfoglalta az utolsó csónakot, hangtalanul elindultak.

A legtöbben le sem bírták venni a szemüket a Roxfortról. Julie ehelyett halk vitába bonyolódott a csónakjában ülő, hosszú, sötétbarna hajú, szemüveges lánnyal, akit Joannának hívtak. Joanna váltig állította, hogy nem is olyan nagy szám ez a Roxfort, és vannak ennél szebb helyek is. Erre persze Julie felhúzta magát, és azt mondta, hogy a muglik biztosan nem tudnak ilyen szép épületet felhúzni, a varázslóknál meg egyértelműen Roxfort a befutó. Joanna persze replikázott, hogy a mugliknak esélyük sincs ilyen könnyen építkezni, és ahhoz képest, hogy mennyi hátrányból indulnak, gyönyörű dolgokat csináltak már. Plusz a varázslóknál lehet, hogy a Roxfort a leghíresebb, de lefogadta volna, hogy Julie nem járt az Abszol útnál varázslatosabb helyen, tehát nem tudhatja. Julie erre csak csóválta a fejét. Ez a Joanna nem volt szimpatikus. Nagyon fennhordta az orrát. Tuti a Hollóhátba kerül - fintorgott magában, mert Joanna tipikusan olyan ember volt, aki mindig mindenkinél mindent jobban tud.

- Befejeznétek végre?! - szólt rájuk a harmadik lány, aki Eve-ként mutatkozott be.

- Megzavartuk szegényt a kastély bámulásában - súgta oda Joanna cinikusan Julie-nak, de ő csak egy morcos pillantást vetett rá. Nem volt vicces kedvében, meg amúgy sem voltak barátok ezzel a lánnyal!