Amennyire csak lehet (Harry Potter fanfiction)

3. Mister

– Anya? Tudodki korában miért haltak meg annyian?

Julie bosszúsan kavart még egyet a levesen, aztán fölkaparta a csempéről a lepotyogott sárgarépát, és egy alkalmas pillanatban a szájába dobta. Kezdett gyanússá válni a csönd. Anyukájára sandított, aztán visszafordult a tűzhelyhez, mert véletlenül majdnem katapultálta a lábasból kimerített kanálnyi levest, amit egyébként kóstolásra szánt. Magában lejátszotta, meddig repült volna az étel, és megállapította, hogy határozottan nem mutatott volna jól a széktámlára dobott fehér pólón a folt.

– Anya? – kérdezte újra. Próbált könnyednek tűnni, de közben kezével idegesen babrálta a merőkanalat

Katherine Black gondolataiba mélyedve állt, jobb kezében egy csipesszel, bal kezében pedig egy pulóverrel. Lánya kérdésére megrázta a fejét, fölnézett, és gépiesen folytatta tovább a teregetést.

– Mit gondolsz az egészről? Mennyit tudsz?

– Háát – kezdte Julie vonakodva –, azt tudom, hogy Tudodki gonosz volt, de ő csak miniszterelnök szeretett volna lenni, nem? Minek halt meg az a rengeteg ember? Mert azt értem, hogy megölt pár olyan embert, akik megakadályozták volna, na de hogy jön képbe az a sok család, akik nem tehettek semmiről?

Katherine nagyot sóhajtott.

– Honnan jutott ez most eszedbe?

– Olvasok egy könyvet, ami erről szól – érkezett a felelet. – Benne van James és Lily Potter is, az az október 31.

Nem érkezett válasz. Julie még egyszer belesett a fedő alá – még mindig nem forrt fel az a fránya leves! –, aztán nekitámaszkodott a pultnak, és kérdőn anyukájára nézett.

Katherine úgy tűnt, egy pillanaton belül elsírja magát. Aztán csak nyelt egy hatalmasat (Alex-gombóc, anya nagyon bánatos lehet – jegyezte meg magában rémülten Julie), és belekezdett.

– Most mész a Roxfortba, tudnod kell ezekről is, hogy ne más verziót hallj a történtekről. – Hirtelen sokkal idősebbnek tűnt a koránál, a homlokán ráncok gyűrődtek, ahogy visszagondolt a múltra. – Tudodki igazából csak hatalmat akart. Nem feltétlenül a miniszteri széket, de befolyást mindenképp. És, hogy elérje célját, bármit megtett. Ölt is.

– És amit mondtam? Azoknak, akik semmi közük nem volt az egészhez, miért haltak meg? – tudakolta óvatosan Julie.

– Volt egy szörnyű ideológiája Tudodkinek. Azt mondta, csak a tiszta vér a fontos, a többieknek nincs joguk a mágiához. Egyszerűen... lenézte, semmibe vette a varázstalanokat, a mugli születésűeket pedig... ugyanígy.

– De hát te is az vagy! – borzadt el Julie. – Ez baj lenne?

– Ő azt mondta, igen. És, az ilyen életek nem számítanak, azt vallotta. Feleslegesen talán nem ölt, de a hívei volt, hogy szórakozásból megtették. De ha csak egy picit is útban volt bárki neki...

– Ez durva – kommentálta Julie. – Volt... aki a barátod volt... és... – Nem akarta kimondani a szót.

– Nem egy. Sok. Túl sok – nyelt még egyet Katherine. – Tudod... Potterék is közel álltak a szívemhez.

Julie szemei hatalmasra tágultak; nem hitte volna, hogy a híres Potter család ismerte anyukáját, nemhogy barátok is lettek volna...! De nem akadhatott fent a dolgon. Érezte, hogy édesanyja most bírja, most kérdezgetheti. Addig kell ütni a vasat, amíg forró, tehát... most vagy soha. Mély levegőt vett, és belekezdett:

– És apa... Vele mi van? Vele is akkor történt... – Nem bírta befejezni.

Katherine egy hosszú percig nem válaszolt, csak szorította az asztal szélét, mintha kapaszkodóra lenne szüksége ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. Julie már-már azt hitte, nem is fog válaszolni, amikor rekedten megszólalt.