A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fawkes a dolgozószobámba visz minket. Megkönnyebbülten nézek körbe — minden ugyanolyan, mint volt. Eddig jók vagyunk.
— Idehallgassatok — fordulok szigorúan a három gyerekhez. — Ti most szépen itt maradtok, én pedig megkeresem Daert.
— Mi? De anya! — háborog Delphi.
— Mi is segíteni akarunk! — hisztizik Albus. Scorp szaporán bólogat.
— Nem — jelentem ki határozottan. — Épp eleget segítettetek. Nem teszitek ki a lábatokat ebből a szobából. Óvatosnak kell lennünk, nem tudjuk, mit kutyultatok el és mit nem. Én kimegyek, felderítem a terepet. Miután megnézem, mit alkottatok, visszajövök, és megbeszéljük a továbbiakat. Világos?
A három jómadár kelletlenül bólint. Kilépek az ajtón, megigazítom a hajamat meg a taláromat, és kifújom a levegőt. Miközben megindulok, jobbra-balra tekintgetek, hátha találkozom egy ismerőssel, akit észrevétlenül kifaggathatok, és megtudhatom, miben változott ez a jelen az eredetihez képest.
Az egyik folyosón magas, rozsdabarna hajú alakot veszek észre. Háttal áll nekem, kissé lehorgasztott fejjel, mintha nézegetne valamit.
— Hála az égnek, hogy megvagy, Daer! — sóhajtok megkönnyebbülten, és megszaporázom a lépteimet. — Ne tudd meg, mennyire aggódta... — A torkomra forr a szó, amikor a férfi szembefordul velem, és talárja zsebébe süllyeszti a kezében szorongatott mozgó fényképet.
Nem Daeron az... nála sokkal idősebb. Ránézésre a negyvenhez közelít — az arcát fedő borostába egy-két ősz szál vegyül, de még mindig szembetűnő régi jóképűsége. Megnyugtató erőt sugároz magából, ám egyúttal komornak is tűnik. Másodpercekig csak bámulok a mélybarna szemekbe, és képtelen vagyok megszólalni.
— L-Lyonel...? — susogom végül rekedtesen. — T-tényleg te vagy az?
— Mi a baj, Di? — fürkész összehúzott szemmel. — Miért nézel rám úgy, mint aki menten elsírja magát?
A hangja férfiasabb, mint tizenhét éves korában, mégis felismerem. Kétségtelen: ő az. Zokogva a nyakába vetem magam.
Lyonel esetlenül megveregeti a hátam.
— Öhm... jól van. Semmi baj. Mi történt?
Elengedem, és könnyes mosollyal nézek az arcába.
— Semmi... — törölgetem a szemem — csak jó látni téged. Hiányoztál.
— Na, de ennyire? — ereszt meg felém egy lyoneles félmosolyt. Nem tudok betelni a látványával. Itt áll előttem az egykori legjobb barátom, és él... felbecsülhetetlen érzés. — Kollégák vagyunk, Di, ha jól emlékszem, ebédnél találkoztunk utoljára.
— Ebédnél? — ráncolom a szemöldököm. Várjunk csak...! — Te vagy a sötét varázslatok kivédése tanár? — hűlök el.
— Ez valami teszt? — húzza össze a szemöldökét. — Ki más lenne? Tudod, hogy mindig is ez volt az álmom — amint lehetett, munkába álltam.
