A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Még nagyjából egy hét van hátra karácsonyig, és egyik nap szokás szerint a tanári asztalnál költöm el az ebédemet Piton és Birdwhister között, amikor is váratlanul egy bagoly röppen be a nagyterembe, leszáll az SVK-tanárnő elé, és felé nyújtja levelet tartó lábát. Barbara megkövülten bámul a tollas jószágra — meg is tudom érteni a döbbenetét, hiszen ma már szinte senki nem küld bagolypostát, legfeljebb csomagokat kézbesítenek azzal, meg az elsősök roxforti levelét (Minerva nosztalgiából meghagyta ezt a hagyományt).
Remegő kézzel lecsatolja a borítékot a madár lábáról. Figyelem, hogyan változik az arckifejezése, miközben olvassa a levelet: először elkerekednek a szemei, majd a kezdeti meglepettség után harag és fájdalom ül ki az arcára, ami végül felháborodásba csap át. Teste vibrál a fojtott indulattól, miközben félbehajtja a papírt. Halálsápadtan mered maga elé — még a bőrét pettyező szeplői is elfehérednek. Szemlátomást az ájulás kerülgeti.
Óvatosan megérintem a vállát.
— Barbara... történt valami...?
Piton is érdeklődve fürkészi az ausztrál nőt. Birdwhister az érintésemre összerezzen, és felénk kapja a fejét — s kissé megilletődve konstatálom, hogy aranyló tekintetében könnycseppek ülnek. Megtörli a szemét, kapkodva megigazítja a kontya hátulján pihenő bumeráng-hajdíszt, és a levelet szorongatva felpattan a székéből.
— Én csak... é-én most... elnézést... — susogja zaklatottan, és mielőtt még bármit reagálhatnánk, magunkra hagy minket — szinte rohanva távozik a nagyteremből.
Perselus szemlátomást ugyanannyira lesokkolódik a hirtelen szituációtól, mint én. Egymásra nézünk, és szavak nélkül megállapodunk abban, hogy követjük. Nyilvánvaló, hogy valami baj történt, és nem hagyhatjuk magára kolléganőnket ebben a zaklatott lelkiállapotában.
Sietve a keresésére indulunk hát — végül egy üres tanteremben lelünk rá. Amikor benyitunk, enyhén felhúzott lábakkal ül az ablakpárkányon, s könnyei záporeső módjára peregnek, miközben kifelé bámul az üvegen.
Perselusszal megtorpanunk, a látvány ugyanis nem kicsit taglóz le minket. Az ausztrál nő még mindig az ujjai között szorongatja a levelet, másik kezében pedig a magifonját tartja, amin épp hívást folytat valakivel. Úgy kapaszkodik a készülékbe, mintha az élete függne tőle.
— ...De ha tudtál róla, miért nem mondtad el, Bridge? — hüppögi.
— Sajnálom, drágám, nem akartam fájdalmat okozni. — A dermesztő csöndnek köszönhetően tisztán hallatszik a vonal másik oldaláról szóló gondterhelt női hang, ausztrál akcentussal.
— Még mindig jobb lett volna, ha tőled tudom meg, mint hogy így... — törölgeti a könnyeit Birdwhister.
— Franc gondolta volna, hogy az a szemét disznó levelet küld neked! — háborog az SVK-tanárnő beszélgetőpartnere. — Azt hittem, azzal, hogy letiltottad minden létező közösségi oldalról, esélye sincs többé bántani téged a posztjaival vagy az üzeneteivel... álmomban se fordult volna meg a fejemben, hogy annyira beléd akar majd rúgni, hogy emiatt a régi postarendszerhez nyúl.
