Titokban szeretlek

17. rész

Tsukishima Kei

A tegnap este csodálatos volt. Minden pillanat olyan volt mint egy be nem teljesült álom a múltból. A tekintet amivel rám nézett a rengeteg csók és érintés mind-mind azt hitette el velem, hogy ő is azt érzi amit én. Úgy gondoltam a történtek után, hogy talán újra boldogok lehetünk együtt de a reggel hatalmas pofonnal tudatta velem, hogy mégsem így van.
Az a kétségbeesett és szégyenkező magatartás amivel kért, hogy mondjam el mi történt szíven ütött. Azt hittem a hideg zuhany kitisztította a fejét és nem az alkohol miatt vetette rám magát de ki kellett ábrándulnom és rájönni, hogy tényleg nem emlékszik semmire a tegnap estéből.
Úgy bámul maga elé mint aki a bermuda háromszög titkát fejtegeti éppen azonban pár perc elteltével dühös tekintettel támad rám.

- Hazudsz! Már emlékszem. Miért nem az igazat mondtad? - kiabál
- Ha azt mondom elhiszed? Úgy kétségbe voltál esve, hogy talán történt valami köztünk mintha a világ legnagyobb bűne lenne - emelem fel én is a hangom - De tudod mit? Baszd meg a barátságodat! Nem akarok a barátod lenni... nem vagyok képes rá.

Úgy tűnik neki ez csak egy részeg kaland volt semmi több, mindenesetre vagy nagyon jó színész vagy én voltam túl elfogult mert pár óra erejéig tényleg azt hittem visszakaphatom őt de rá kellett jöjjek, hogy erre semmi esély. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy mindezek után még barátként tekintek rá. Nem is lennék képes rá. Talán ha nem így alakul az este, habár lehet még akkor sem... Túl mély sebet ejtett rajtam azzal, hogy sok évvel ezelőtt eltűnt az életemből.
Frusztrált sóhajtás kíséretében a halántékát dörzsölve huppan le az ágy szélére.

-Kei , figyelj nem az van amire gondolsz. - kezd bele mondandójába
- Nem? Tényleg? Szerintem meg fogalmad sincs, hogy mire gondolok. - vetem oda - most menj el. Nem vagyok olyan állapotban hogy beszélgetni akarjak veled. - fordítom el a fejem mert nem akarom látni az arcát
- Ó, dehogynem. Látom rajtad, jól ismerem ezt az arckifejezést... azt hiszed kihasználtalak pedig nem így van. Nagyon váratlanul ért ez az egész helyzet. Nem gondoltam volna, hogy részegen nem tudok majd parancsolni a vágyaimnak. - mondja egy bűnbánó félmosoly kíséretében.
- Hát pedig nagyon úgy tűnik... Mert simán rám vetetted magad. - közlöm
- Igen, már emlékszem. Viszont te is bűnös vagy szabad utat adtál azzal, hogy nem utasítottad el a közeledésem. Bármikor mondhattál volna nemet. - néz a szemembe
- Azt akarod mondani, hogy az én hibám? - háborgok - Kettőnk közül sajnos én vagyok az aki túl sokat képzelt bele a dolgokba. De nem számít most már legalább tisztán látok. - vetem oda és dühösen pattanok fel egy boxert magamra húzva. - A ruhád a szárítóban van. Most menj el nem akarom ezt tovább hallgatni - tárom ki az ajtót jelezve, hogy lezártam az ügyet.

A szívem ezer darabra hullik mikor bánatos tekintettel, szótlanul elindul kifelé. Minden idegszálam azért kiált, hogy ne engedjem elmenni mindemellett jól tudom saját magamra hoznék bajt ha nem vetek véget ennek az egésznek mielőtt ennél is nagyobb fájdalmat okoz. Ő már nem ugyan az a személy akit évekkel ezelőtt szerettem. Nem kapaszkodhatok még mindig egy tinédzser szerelem emlékébe.

Hinata Shoyo

Pár pillanatig döbbenten bámulok a nyitott ajtó felé aminek kilincsét kifehéredő ujjakkal szorítja a szöszi. Nem igazán tudom mi járhat a fejében és azt sem hogyan magyarázzam meg neki mit is érzek valójában. Szomorúan indulok el az ajtó felé ámde eszem ágában sincs kilépni rajta. Ha most elmegyek valószínűleg soha többé nem látom őt.
Fogalmam sincs mennyire jó ötlet amire készülök de tudnia kell, hogy nem csak egy kósza éjszaka volt. Mikor az ajtóhoz lépek egy határozott mozdulattal kirántom a kezéből s becsukom, ezzel egyidőben beszélni kezdek

- Meghallgatnál kérlek? A tegnap este igazi volt, nem csak te képzeltél bele sokat! Igenis több volt egy kalandnál, én is így gondolom. Sajnálom ha ennek az ellenkezőjét éreztettem veled. - nézek a szemébe, remélem el is hiszi amit mondok. - Tudod én nem vagyok már ugyanaz az ember, nem biztos, hogy az a Shoyo áll itt előtted akire te vágysz. Nem csak kívülről változtam elhiheted, nyoma sincs már annak a kis srácnak aki annak idején voltam.

- Azt hiszed nem jöttem rá? Mit gondoltál? Már én sem ugyan az a hülye kölyök vagyok. - húzza ki magát
- Igen, így van és ezért sem akarom, hogy félreértés legyen. Fantasztikus volt a tegnap éjszaka és én nem szeretném, hogy így érjen véget. Értsd meg, nem játszottam veled, nem tennék ilyet. - nyúlok a keze felé ezzel is jelezve, hogy komolyan beszélek.
Nem engedi, hogy megfogjam a kezét de nem is lép arrébb. Fürkésző tekintettel figyel és emésztgeti amit az előbb elmondtam neki. Szinte látom ahogy forognak a kerekek abban az okos fejében. Jópár perce bámuljuk már egymást mikor megszólal

- Komolyan nem értelek, először úgy teszel mintha a világ omlott volna össze amiatt mert együtt voltunk. Most meg azt akarod, hogy ne érjen véget? - értetlenkedik. Amennyi esze van azt hittem már rájött mit is a helyzet de úgy tűnik amíg nem mondom ki nem érti meg.
- Nem hagysz más választást igaz? - kérdezem inkább magamtól mintsem tőle, nagy levegőt veszek és lesz ami lesz alapon belekezdek - Azóta is szeretlek, nem tudtalak elfelejteni! Magamnak sem akartam bevallani mégis így van, az este történtek ráébresztettek, hogy hiába hagyom figyelmen kívül az érzelmeim attól még léteznek. Viszont attól félek a külön töltött évek közénk fognak állni. Megváltoztunk és mindketten tudjuk, hogy nem ugorhatunk vissza az időben azért, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk...
Bármennyire szeretném is. - sóhajok.

Mélyen a szemébe nézve várok válaszra noha az nem érkezik. Úgy tűnik ez sem volt elég, hiába ringattam magam abban a hitben, hogy talán még képes lesz megbocsátani. Beletörődő sóhajtás kíséretében indulok el távozásra készen és abban a pillanatban arra eszmélek, hogy hátam az ajtólapnak nyomódik s egy mohó kutakodó száj csap le az enyémre.
Jelen pillanatban újra tizenhatnak érzem magam, aki már egy forró csók miatt sem tud parancsolni a testének. Majd ki ugrik a szívem a boldogságtól és azt kívánom sose érjen véget ez a pillanat mégis kelletlenül ugyan de megszakítom a csókot.

- Ezt vehetem úgy, hogy megbocsátottál és te is szeretsz? - nevetek fel
- A bocsánatért egy kicsit még dolgoznod kell... Egyébként igazad van én is szeretlek - mosolyog, majd felém hajolva megpróbál ismét megcsókolni. Természetesen nem hagyom mert még van mondandóm. Ezen kívül most ki is az aki nem tud parancsolni a vágyainak?
- Nem lesz egyszerű ugye tudod? - térek ki a szája elől és így az arcomra kapok egy puszit
- Nyugalom, megoldjuk. Elég nagyfiúk vagyunk már, hogy kezelni tudjuk a problémákat. Én úgy gondolom megéri a fáradtságot. Vagy nincs igazam? - vigyorog
- De igen, igazad van. - ölelem át
- Akkor megcsókolnál végre? - türelmetlenkedik.

Vidáman, kalapáló szívvel tapadok hívogató ajkaira. Igaza van, nagyon is. Ha van valami amiért érdemes küzdeni az életben akkor biztosan ez az. Nem számít mit hoz a jövő, mi ketten együtt képesek leszünk felülemelkedni rajta.

***VÉGE***

Köszönöm mindenkinek a támogatást és a türelmet. Remélem tetszett a történet. : )