Titokban szeretlek

15 rész

Tsukishima Kei

Reggel kimerülten kelek, vasárnap van mégis be kell menni az iskolába mert az edző kötelező csapatmegbeszélést tart. Hinatát hagyom aludni mivel a tegnap történtek fényében Ukai-san eltekintett attól, hogy ő is ottlegyen. Próbálok a legnagyobb csendben készülődni és elhagyni a szobám. Remélem nem tart sokáig és hazaérek mielőtt a törpémért jönne az apja. Tudni akarom milyen ember, igazából tenni semmit nem tudok akkor sem ha esetleg egy utolsó szemétláda de akkor is találkozni akarok vele.

Sajnos reményeimmel ellentétben a megbeszélés nagyon elhúzódik, regeteg dolog vár ránk most, hogy legyőztül a Shiratorizavát. Mindenféle papírokat kapunk amiket a szüleinkel kell aláíratni mert elég sok edzőtábor és iskolán kívüli röplabdás program előtt állunk amihez szükséges a szülők beleegyezése. Szó esik Hinatáról és a történtekről is, mindenkin látszik a döbbenet majd a sajnálkozás az arcukon. Jobb is, hogy nem jött el ma... nincs szüksége most a sok lesajnáló tekintetre. Elég lesz majd később megbirkóznia vele.
Alig várom, hogy az edző az utunkra engedjen minket és mehessek haza. Szerencsére nem tart már sokáig és sietős léptekkel indulok hazafelé.

Amint belépek egyből feltűnik az ismerős de mégis egyáltalán nem kívánatos cipő az ajtóban. Az apám hazajött, úgy tudtam csak két hét múlva kaphat eltávot. Hivatásos katona és emiatt soha nincs otthon mert folyamatosan valahol külföldön szolgál. Idegesen megyek beljebb és szememmel anyám tekintét keresem. Nem tudom mikor ért haza apa és emiatt kérdezhetek-e Hinatáról.

- Megjöttem - szólalok meg, hogy észrevegyenek. Anyám komor tekintete semmi jót sem sejtet, egyetlenlőre nem tudom mi az oka de valamiért a gyomrom görcsbe rándul tőle.
- Szia kisfiam - jön oda apa és lapogatja meg a hátam nagy lapát kezeivel - pont elkerültétek egymást a kis barátoddal, nemrég mentek el az apjával. - mondja
- Értem, akkor azt hiszem felhívom majd, hogy mi a helyzet. - próbálok közömbösnek látszani, mintha nem is érdelne túlzottan de legbelül már rohannék, hogy telefonálhassak. Mégis ami a legjobban zavar az anyám tekintete, ami mély szomorúságot és sajnálatot tükröz s a legrosszabb, hogy fogalmam sincsen miért néz így de most még csak rá sem kérdezhetek. Egyre frusztráltabb és idegesebb vagyok ahogy apám "munkahelyi" beszámolóját hallgatom persze nem önszántamból hanem kötelező jelleggel. Mindíg ez van mikor hazajön, órákig nem lehet megszabadulni amíg az ócska és semmitmondó katona történteiről ömleng. Egy idő múlva nem bírom már tovább, elnézést kérve fogom magam és a szobámba megyek. Tudom, hogy emiatt még megkapom a fejmosást mert nem hallgattam végig de egyenlőre ez nem nagyon érdekel. Amint becsukódik mögöttem az ajtó már tárcsázok is de sajnos csak hangposta jelentkezik. Vajon mi történt? Még nagyobb idegesség lesz úrrá rajtam mivel nem tudom elérni Hinatát. Úgy az ötödik próbálkozás közben halk kopogással nyílik az ajtó és anyám lép be rajta

- Úgy sajnálom kicsim, Hinatát elvitte az apja - mondja halkan
- Tudom, hiszem ezért jött ide. Azt viszont nem értem miért nem tudom elérni őt - igazítom meg a szemüvegem idegesen
- Kei, végleg elvitte őt. El az országból, Németországban fog élni mostantól az apjával. Már valószínűleg a repülőgépen vannak.
- M-Mit mondtál? - kérdezek vissza bár jól hallottam minden egyes elcseszett szót.
A világ megáll körülöttem és keserű epe tódul a torkomba amint értelmet nyernek anyám szavai. Szívem eszeveszett tempóban ver, nem értek semmit, miért ment el szó nélkül? Vajon mikor láthatom újra? Láthatom egyáltalán? Ezernyi kérdés kavarog bennem ezzel együtt mérhetetlen düh és csalódottság lesz úrrá rajtam.

- Hogy tehette ezt? Hogy vihette el? Hinata itt él, itt vannak a barátai az iskolája. Itt vagyok én! - emelem fel a hangom. Tudom, hogy anya nem tehet róla de mégse tudom visszafogni a dühömet.
- Még csak most találtunk egymásra, nem lehet így vége! Hogy mehetett el csak így? - kiáltom kétségbeesve és kéretlenül törnek maguknak utat a könnyeim. Anyám szótlanul lép közelebb és karol át megnyugtatóan. Mióta az eszemet tudom nem sírtam előtte s most mégis úgy kapaszkodok belé mint egy kisgyerek. Megállíthatatlanul potyognak a könnyeim mikor apám jelenik meg az ajtóban.
- Mi folyik itt? - kérdezi feszülten - mi vagy te egy csecsemő? Fejezd be és viselkedj korodhoz méltóan! - förmed rám.
- Akihiko, drágám hagyjuk most magára hadd nyugodjon meg. - enged el és lép oda hozzá anyám.
- Mégis mi baja ennek a kölyöknek? - von kérdőre - Úgy zokog itt mint egy kislány legalább az okát mondja meg - veti oda lenézően.