Titokban szeretlek

+ Melléktörténet

FIGYELEM! Felnőtt tartalom (+18) Csak saját felelősségre olvasd!
.
.
Kageyama Tobio
.
.
Meredten bámulom a falat s egy szó nem sok annyit sem tudok kinyögni. Most hallgattam végig hogyan békül ki a régi és a mostani legjobb barátom. Minden szót tisztán értettem és nem tudom, hogy ennek most örüljek vagy sírjak a fájdalomtól. Inkább sírni van kedvem mert éget az irígység.
Szeretem... Szeretem őt teljes szívemből de soha semmit sem tettem annak érdekében, hogy ezt a tudtára hozzam. És erre csak most jöttem rá.
Hirtelen állok fel a telefonomat felkapom az asztalról és egyből tárcsazok is. Pár csengés után már hallom is a hangját

-Szép jó reggelt! Minek köszönhetem hogy ilyen korán reggel hallhatom a hangod??- szól bele álmosan de jó kedvűen
-Találkoznunk kell- hadarom el neki mielőtt meggondolom magam nagy hirtelenjében
-Nocsak - nocsak ha az emlékezetem nem csal a legutóbb a pokol fészkes fenekére kívántál - kacag bele a telefonba
- Tudom és sajnálom de tényleg beszélnünk kell ez most fontos- mondom és magamban imádkozom hogy legalább meghallgasson. Legutóbb tényleg nem úgy alakultak a dolgok ahogy kellett volna de mentségemre szóljon, hogy nem voltam akkoriban a helyzet magaslatán és valójában ezek után jöttem rá mit is érzek iránta.
- Hát jólvan. Hol akarsz összefutni? - kérdezi komolyra váltva a szót
- A lakásomtól pár saroknyira van egy kávézó az megfelelne neked? - kb fél úton van kettőnk között így egyikünknek sincs messze- Hat órára oda tudok érni ha neked is megfelel - vázolom neki a tervemet
- Rendben nincs más programom ott tudok lenni - közli nagylelkűen
- Rendben akkor ott találkozunk és Kuroo-san? - húzom tovabb az időt mert valamit nagyon kéne még mondanom
- Igen?
- Köszönöm - ennyi többet nem tudok kinyögni pedig egy normális bocsánatkérés sem ártott volna de ami késik nem múlik majd személyesen mindent elrendezek
- Nincs mit megköszönni. Akkor később. - ezennel lerakta

Még pár percig csak csendben ülök majd kénytelen vagyok megzavarni a turbékoló gerlepárt mert hamarosan indul a vonat vissza Tokyoba és nekünk legalábbis nekem mindenképpen rajta kell lennem...

Még egy utolsó pillantás a tükörbe és indulok, bő félórám van még hatig de időben ott akarok lenni.
Be kell valljam, kitettem magamért mert a fekete farmer és kék ing teljesen összhangban van a természet adta megjelenésemmel. Felső kettő gombot szabadon hagyom mert mégiscsak csábítani akarok és azért azt meg kell vallani, hogy elég megnyerő tudok lenni... Ha akarok. Felkapom a kabátom és már kint is vagyok az ajtón.

Egész úton az jár a fejemben miért is tartott ez ilyen sokáig? Miért nem tudtam hamarabb bevallani mit is érzek valójában? Miért kellett annyira gorombán viselkednem úgy nagyjából mióta először rám nyomult még középiskolában az edzőtábor alatt!?
Már akkor tudtam, hogy nem vagyok neki közömbös mégsem vettem róla tudomást és persze később sem akárhányszor próbálkozott is. Majd legutóbb szó szerint elküldtem melegebb éghajlatra és még mindezek után is fogadja a hívásomat. Hova tehette az eszét hogy egy ilyen kiállhatatlan bunkó kell neki mint én... Vagyis remélem még kellek neki. Mert nem akarok ugyan abba a gödörbe beleesni amibe középiskolában is kerültem. Nyilván akkor még egy kis éretlen senkiházi voltam s azt hittem tudom mi az, hogy szerelem.
El is szalasztottam mikor az egyetlen barátomat az orrom elől halászták el ezzel romba döntve az érzéseim. De persze boldogan aszisztáltam hozzá mivel nekem akkor csakis az számított, hogy Hinata boldog legyen, és ha azt Tsukishima oldalán találta meg hát áldásom adtam rá. Habár az életem tenyleg összeomlott mikor elvitte az apja, szerencsére Tsukishimával sokat segítettünk egymásnak feldolgozni a történteket és tulajdonképpen itt kezdődött a mi barátságunk. Igazából én sosem mondtam ki mit is éreztem Hinata iránt és ez így is van rendjén mert az amit akkor szerelemnek hittem közel s távol nem hasonlit ahoz amit most érzek. Inkább csak mély baráti köteléknek hívnám így utólag, semmi ahoz az érzéshez képest ami akkor mar belém amikor arra a félnótás macskára gondolok. Az éles borostyánszínű tekintetére ami mintha átlátna rajtam. Talán úgy is van. Talán azért hajlandó rám áldozni az idejét mindazok után is amit mondtam vagy tettem.