Titokban szeretlek

16. rész

5 évvel később

Tsukishima Kei

- Mássz ki az ágyból király! Mindjárt indulunk kell vagy lekéssük a vonatot - szólok immáron ötödjére Tobióra.

- Ma szombat van nem? - morogja majd kelletlenül feltápászkodik - Hány óra van? - kérdezi álmosan

- 30 perc múlva indul a vonat kapd össze magad. Ma van a röplabdás találkozó a karasunoban. Te rángattál bele ebbe nem úszod meg.

Minden nap elgondolkozok hogyan köthettem ki emellett a hétalvó, morgós barom mellett.
Talán akkor kezdődhetett mikor Hinata elköltözött, mindketten az önsajnálatban pocskondiáztunk és egy idő után csak azt vettük észre, hogy egyre több időt töltünk együtt. Mintha barátok lennénk vagyis sorstársak inkább, akkortájt döbbentem rá hogy Tobió baráti hozzáállása Hinatához mégsem volt annyira baráti. Persze mindig is tagadta de mégis talán ez vitt egymáshoz közel minket, némán szavak nélkül értettük meg egymást.
Mire főiskolára mentünk már mindketten elismertük egymást barátként, a Tokiói állami főiskolára járunk én gazdaságira a király testnevelés szakra.

Miután Hinata elment és bevallotam mindent szépen kidobott apám otthonról. Anyám sem tudta megállítani bármit mondott is neki, hajthatatlannak bizonyult. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a bátyám viszonylag megértően állt a dologhoz és befogadott míg elvégeztem a középiskolát. Utána meg ösztöndíjjal és sok munkával most itt vagyok harmadévesként, Tobióval egy albérletben.

- Kész vagyok, minden megvan? - lép mellém Tobió immár indulásra készen.
- Igen, siessünk - mondom majd felkapva a táskámat a királlyal a nyomomban indulok el kifelé.

Szinte várnunk sem kell amint az állomásra érünk már meg is áll a vonat. Felszállva keresünk két szabad helyet majd elhelyezkedve megkezdjük elég hosszú utunkat vissza Sendaiba. Az órák csiga lassúsággal telnek mire odaérünk mindketten zsibbadtan és elgémberedve szállunk le.
Ismerős utcákon sétálunk végig míg el nem érjük a megannyi emléket idéző iskola kapuját. Szinte semmi sem változott mióta először jártam itt. A tornaterem felé igyekezve izgatott beszélgetés hangjai csapják meg a fülem.

-Képzeljétek, azt mondta a röpiklubbos bátyám, hogy az egész csapat akik kijutottak a nemzetire itt lesznek ma és láthatjuk őket játszani - meséli izgatottan egy alacsony barna lány a társainak.

Az a mi csapatunk, tudtommal utánunk a karasuno máig sem tudott kijutni a nemzetire. Gondolatban kiábrándítom a kis informátort, hogy téved mert ez pontatlan megállapítás. Ő biztosan nem lesz itt, azóta sem adott hírt magáról. Nem is tulajdonítok több jelentőséget a beszélgetésnek, folytatjuk utunkat míg meg nem látjuk az ismerős arcokat a tornateremnél. Itt az egész egykori csapat, még Noya-san is eljött pedig úgy hallottam, hogy ő nagyon messze lakik. Hosszas üdvözlés után az ideiglenesen kialakított öltözőbe megyünk átöltözni, Daichi - san jóvoltából miénk lett a fekete mez és az ifjoncok játszanak narancs színben. Sorban megyünk be a terembe ahol a jelenlegi csapat már lázasan bemelegít.

Ukai - san aki azóta is edzi a karasuno csapatát, figyelmet kér és csendre inti a társaságot.
Pár mondatból álló köszöntő beszédet mond, majd bemutat minket egymásnak. Az egykori és mostani karasuno összecsapása névvel illeti a mai meccset. Majd bejelenti, hogy kezdődhet a bemelegítés.
Mindenki formában van, nem is csoda hisz senki sem hagyta abba a röpladbát a mai napig sem. Vagy egyetemi csapatokban vagy helybeli klubokban játszanak mind. Csak Hinata hiányzik. Nélküle soha nem volt teljes a csapat és ezt mindenki elismerte.
Már majdnem vége a bemelegítésnek mikor Takeda sensei lép be az az ajtón és figyelmet kér.