Csak barátok vagyunk ?

27.

Ajtót nyitottam Alinak és Charlottenak akik boldogan bejöttek majd miután levették a cipőjüket leültünk az asztalhoz. Mellettem Charlotte vele szembe Ali, mellette pedig Alex, így ő velem szembe került.
- Ismerjük meg egymást jobban! -vette fel az ötletet Charlotte.
- De ti már ismeritek egymást -értetlenkedtem széttárva a karjaim.
- Nehogy azt hidd! -fújtatott egy nagyot Ali.- Ez itt semmit nem árul el magáról soha! -mutatott maga mellé Alexre aki mosolyogva bólintott.
- Plusz azért mi se lógtunk ennyit együtt soha, csak mióta itt vagy -egészítette ki Charlotte Alit.
A két fiú bólintott én pedig megvontam a vállam.
- Akkor kérdezzünk a másiktól mindenfélét -mondtam.
- Jó! -kezdte Ali.- Én kezdem! -mondta és vigyorogva Charlotte nézett aki csak beletúrt festett fekete hajába és kifújta a levegőt idegesen.
- Na ez jó lesz! -mondta Alex mosolyogva majd érdeklődve előre hajolt, az asztalra támasztotta könyökeit és összekulcsolta kezeit.
- Charlotte drágám -mondta Ali.
- Így nem hívsz! -szólt közbe rögtön Charlotte.
- Na! A kérdésem az, hogy milyen fiúk jönnek be? -kérdezte Ali és felvonva a szemöldökét Alexre nézett aki elismerően bólintott.
- A gördeszkás, sötétbarna hajú fiúk akik nem sírják el maguk mikor beszólok nekik -zárta viszonylag rövidre a lány én pedig lefagyva néztem magam elé. Igen, Charlotte az a típus aki nem fogja vissza magát hiába tudja, hogy fájóan őszinte.
Már mindenféle kérdés benyeltünk a másiktól, megtudtuk, hogy Alinak a Charlotte féle lányok jönnek be, Alexnak mindegy csak ne verje át őt a lány, nekem pedig az Alex félék. Bár ezt elég burkoltan fogalmaztam meg, így reméljük neki nem esett le. De miközben mondtam Charlotte egyszer egy isteneset belecsípett a combomba jelezve, hogy tök átlátszó a dumám, így korigálnom kellett magam.
Ment még pár kör kérédés mikor elértünk újra oda, hogy én kérdezzek Alextől.
- Ha lehetne egy kívánságod akkor mi lenne az? -kérdeztem az ujjammal egyet mutatva.
Alex mély levegőt vett és gondolkozott, jó sokáig mire újból mély levegőt vett.
- Hogy találkozzak a kedvenc irónőmmel -mosolyodott el. Ebben a pillanatban megfagyott bennem a vér, eszembe jutott a hónapokkal ezelőtti levelezésem Alexszel a könyvem blogján. Ahol persze mint a könyv szerzője vagyok feltüntetve, így Alexnek fogalma sincs arról, hogy akkor este velem beszélt és, hogy már találkozott is az íróval.
- Szoktál olvasni? -kérdezte Ali értetlenül, Alex vállát megcsapva.
- Nem sokat, de ezt muszáj volt elolvasnom -vallotta be majd megvont a vállát és mély levegőt véve újra beszélni kezdett.- Az a nő olyan témákat dolgoz fel amikről igenis beszélni kell -mondta.
Mind a hárman egymásra néztünk, én a számat harapva majd bólintottunk ezzel, pedig elhittük Alexnek amit állít. Vagyis csak a srácok hitték el, én tudtam mit állítok és miket dolgozok fel a saját könyvemben.
- Akkor mi lenne ha filmeznénk? -törte meg a csendet Ali és már pattant is fel az asztaltól.
- Szuper ötlet, ha kell valami lemegyünk érte a boltba! -mondta Charlotte miközben Alira meredt.
- Megyünk? -kérdezte a fiú értetlenül bambulva maga elé.
- Megyünk -ismételte meg Charlotte majd karján ragadta Alit és az ajtó felé húzta.
Mire oda kaptam a fejem már kint voltak az ajtón, Alex és én pedig ott maradtunk.
- Addig én előveszek pár takarót meg párnát oké? -kérdeztem Alexet aki maga elé bámulva, görnyedten ült az asztalán. Csak hümmögött egyet.- Minden rendben? -kérdeztem a vállára téve a kezem.
- Persze, elmegyek mosdóba -mondta ki gyorsan és felpattanva az asztaltól már ott se volt. Furcsálltam a szituációt, Alex sosem ilyen.
Elkezdtem előpakolni a párnákat és a takarókat, de közben folyton hallgatóztam, hogy mikor jön ki Alex. 5 perc múlva hallottam ahogy nyílik az ajtó és Alex kisétál a nappaliba és megáll mögöttem.
   - Minden rendben? -kérdeztem Alextől hátrafordulva és mosolyogtam.
Alex szomorúan nézett rám én pedig nem értettem mi a baj. A kezemet az arcára tettem és megsimogattam azt majd megismételtem az előzőleg feltett kérdésem. Alex megfogta az arcán tartott kezemet és simogatni kezdte azt.
- Miért nem mondtad? -kérdezte lefelé bámulva.
- Mit? -kérdeztem vissza értetlenül és a szívem ezerrel kezdett verni, rossz érzés kerített hatalmába.
- Nana -kezdte Alex majd mély levegőt véve folytatta.- Jason a bátyád volt?
Nyelni se tudtam és mintha levegőt is elfelejtettem volna venni. Honnan tudja? Miből jött rá? Ki mondta el neki? Senkinek nem beszéltem róla soha, Charlottenak se. Csak anyu, apu, Kevin a legjobb fiú barátom és a volt pszichológusaim tudják rajtam kívűl. Soha nem meséltem róla mert nem tudok, de bármikor meghallom a bátyám nevét minden bevillan egyből! Annak a napnak minden egyes perce és másodperce, ahogy az autóban ülünk, ahogy hátra fordul és rám mosolyog. Ahogyan szólok neki, hogy kösse be magát mert zavar a hang amit a kocsi kiad, amiért ő nincs bekötve. A mentő hangja és az ahogyan hisztérikusan sírva kelek fel a földről őt keresve, de ő nem keres engem, ő csak fekszik és valamit az arcára raknak. Azóta megtudtam, hogy ő akkor még az életéért küzdött, azért, hogy még velem lehessen.
Alexet bámulva minden elcsendesedett, csak a fejemben visszajátszódó emlékeket hallottam és azt ahogyan rendesen próbálom venni a levegőt, de nem ment. Pillanatok alatt elázott az arcom a könnyeimtől és ugyanolyan hisztérikusan sírni kezdtem mint akkor. Zihálva próbáltam megkapaszkodni Alex karjában az egyik kezemmel, míg a másikkal a kanapéban.
- Nana, hé! -szólongatott Alex a kezét a szemeim előtt rázva hátha észhez tud téríteni. Dehogy tudott! Úgy éreztem, mint aki elveszíti az irányítást és kezdtem érezni ahogy a lábaimból távozik az erő és össze fogok esni. Amennyire ismerem magam ez így is lett, kicsúsztak a lábaim magam alól én pedig a földre estem, hátamat a kanapénak támasztva és hiába próbáltam stabilizálni a légzésem, egyszerűen nem ment.
- Baszki, Nana kérlek! -dünnyögte Alex miközben leült elém, de erre nem volt felkészülve. Nem voltunk egymásra felkészülve. Minden erőmet összeszedve a szemébe néztem és zihálva bólintottam.
- Igen, a bátyám -suttogtam elcsukló hangon és ettől az egy mondattól Alex arca teljesen más lett. Zaklatott volt, de mégis nyugalmat árasztott és talán pont ezért ugrottam a nyakába és folytattam ott a zokogást. Ő pedig szorosan átölelt és simogatta a hátam.
Nem tudom mennyi ideig sírtam a vállán, de ő végig támogatott és egy percig se engedett el, ha tudnád mennyire hálás vagyok érted Alex. Nyöszörögve toltam el magam tőle, hogy végre a szemébe nézhessek. Ő is a szemembe nézett és egyből két keze közé fogta az arcom és a könnyeim törölgette.
- Nem akartam -mondta kiseperve az arcomból egy hajtincset.
- El akarom mondani, hogy hogyan történt, de ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek és nem fogsz rám máshogy nézni ezek után! -mondtam szipogva.
- Ígérem kislány, ígérem -mondta majd újból átölelt.