𝚈𝚘𝚞'𝚛𝚎 𝙰𝚍𝚘𝚙𝚝𝚎𝚍, 𝙼𝚢 𝙻𝚘𝚟𝚎 ❲𝐒𝐚𝐧𝐇𝐰𝐚 𝐟𝐟.❳ ✓

02

Mikor az a nő, aki itt dogozik, meglátta hogy Seonghwa engem is hozott, először azt hitte, hogy újra csak vissza akart vinni. Egy kicsit rosszul esett, de nem hibáztattam. Legalább most boldog vagyok, amiért itt lehetek ismét. Mikor beértem a szobába, amiben régen pár gyerekkel laktam együtt, egyből meg is láttam Wooyoungot, aki éppen az ágyán ülve olvasott egy könyvet. Halkan bementem, de azonnal felém is kapta a fejét, mikor becsuktam az ajtót.

- Szia Woo~! - ültem le mellé mosolyogva, ő pedig csak egy öleléssel üdvözölt. - Mikor visznek haza? - kérdeztem, mire egy szóra mutatott a könyvben. - Ma. Ma?? Komolyan?! - kérdeztem vigyorogva. Bólintott egyet, én pedig csak vidáman megszorongattam, szegény meg nyekkent egyet.
Ezután egy kis beszámolót tartottam, hogy milyen Seonghwával, amit csak csendben végig hallgatott. Nem is tudod volna igazán mást csinálni... Majd körülbelül egy óra múlva már itt is voltak érte az új szülei, valamint annak a megbeszélés féleségnek is már vége lett.

- Akkor szia Woowoo~ Remélem majd még találkozunk. - öleltem meg mégegyszer. Csak mosolyogva bólintott egyet, majd integetve elköszönt, és elment a szüleivel.

- Ő volt az a barátod? Nem túl beszédes. - jegyezte meg Seonghwa, mikor beültünk az autójába.

- Pedig az. Vagyis az volt... de néma. - válaszoltam, a szemem sarkából pedig láttam, hogy eléggé meglepte. - Nem süketnéma, hanem csak néma. Egy kis baleset miatt megrekedt a hangja. Csak pár hangot tud kiadni... Pedig régen tényleg nagyon szeretett beszélni. - meséltem el szomorúan. - Emlékszem, amikor egész estéket beszéltünk át. Nagyon fáj... - kissé elhomályosodott a látásom a könnyeimtől, amiket gyorsan letöröltem. - Bocsánat. Én is sokat tudok beszélni...

- Ne kérj bocsánatot, San... Szeretem ha mesélsz. Mikor vesztette el a hangját? - kérdezte kíváncsian. Seonghwa tényleg más mint a többi ember. Másokat ez nem érdekelte.

- Körülbelül négy éve azt hiszem... Már nem tudom pontosan hogy mi volt, de ha jól emlékszem, akkor valakik csak meg akarták viccelni azzal, hogy sót tesznek a narancslevébe. De valami mérgező dolgot szórtak bele véletlenül. - meséltem el, és láttam, hogy ez mégjobban lesokkolta. - Igazából nem tudom, hogy ez miért volt hatással a hangjára, de a torka nagyon sokáig fájt, és sokáig volt kórházban emiatt. Azóta az eset óta még narancsot sem bír enni, pedig nagyon szerette. - hallgattam el végre, és egy ideig Seonghwa sem tudott mit mondani.
De végül áttértünk egy másik témára. Pontosabban arra, hogy miket szeretünk, és miket nem. Seonghwa érdekes témákat tud kitalálni, de jól tudunk beszélgetni. Szeretem a társaságát.

- Holnap majd elmegyünk sétálni a szomszéd városba, jó? Sok érdekes dolog van ott. Szerintem élvezni fogod.

- Rendben Hyung. - válaszoltam mosolyogva. Miután elmondtam hogy szeretem ha megölelnek egyből bevitt a szobájába otthon, és lefeküdt velem az ágyára. - Hyung...

- Hm?

- Jó illatod van... - suttogtam becsukott szemekkel. Viszont amint rájöttem hogy mit mondtam, ijedten arrébb húzódtam. - M- Mármint ú- úgy értem...

- Nyugi San, nem kell magyarázkodni. Nem haragudtam meg. - húzott vissza mosolyogva. - Semmi baj nincs ezzel. Tekints rám barátként, oké?

- Jó... csak ez olyan furcsa... Nincs annyira sok közöttünk, és mégis te vagy a mondhatni nevelőapukám, és ebbe folyton belezavarodok. Egyszer olyan vagy mintha az én korosztályomban lennél, aztán pedig hirtelen felnőtté válsz. - mondtam el végre azt, ami eddig bennem volt. - Sajnálom Hyung, de ez engem annyira zavar... - kerültem el a tekintetét is. Vajon hogy fog reagálni? Biztos nem fog tetszeni neki. Veszekedni fog velem? Nem akarom újra...