Mindenen túl

17.Fejezet

Már a repülőn voltunk és éppen becsatoltam az övemet, mivel lassan fel is kellett volna szállnunk. Most sem volt olyan szerencsém, hogy Minsŏ vagy az egyik sminkes legyen az a személy akivel egymás mellett utazunk. Sőt mivel más légitársasággal utazunk vissza, mint amivel jöttünk így sikeresen a szemben lévő ülések is szembe vannak. Nem is ragoznám tovább, szóval mellettem V már nagyban aludt, míg velem szemben ott volt Jin és Suga. Szóval az örök utazótársam maradt. Nem azt mondom, hogy zavart volna hanem inkább késleltette a tervem, miszerint maradjunk meg tisztes távolságban. 

A koncertek valami fantasztikusak voltak, és végre ha kis időre is, de eltudtam felejteni a támadómat. Azonban amikor lejöttem a színpadról mindig rám tört a félelem. Azóta kicsit talán paranoiás lettem, folyamatosan a hátam mögé nézek, és akárhányszor egy hozzá hasonló testfelépítésű embert vélek felfedezni a közelemben akaratlanul vállok rémülté.  Ráadásul a kezem ékesedő nyomokat sem volt móka eltűntetni, viszont hála a sminkesemnek nem tel annyi időbe amennyit előre elgondoltam. Ami viszont folyamatos aggódásra adott okot, hogy a stadionban hatalmas  hőség uralkodott, és mindig féltem, hogy az a nagy adag alapozó, ami a nyakamra és karomra volt kenve nehogy leolvadjon. A nyakamon lévő szívás nyomok mára eltűntek, azonban a kezemen lévő szorítás nyomok szépen megmaradtak, és még mindig egy kicsit zöldes színben pompáznak. Szerencsére azok is eltűnnek hamarosan. 

A visszaút kicsivel hamarabb eltelt, és az átszállásnál sem volt baj, azonban jelenleg nagyon nem érzem jól magam a három férfi között. Olyan nyomást érzek magamon, mintha minden pillanatban a lépéseim lesnék, pedig valójában felém sem pillantanak, mindegyikük a saját maga kis világába menekült. Talán nekem is azt kéne tennem, viszont remélem csak beképzelem, hogy ilyen nagyon kínos csend uralkodik jelenleg rajtunk. Próbáltam nem törődni ezzel, de lassan a kínosság küszöböm kiakadt, és lassan a víz is levert emiatt.  

- Csak engem készít ki a csend? - szólaltam aztán fel pillanatokkal később, egy kicsit igazítva az ülésemen. 

- Tökéletes volt, ha engem kérdezel - bámulta a plafont Yoongi, mire muszáj voltam megforgatni a szemem. 

- Még mennyi idő míg oda érünk? - fordultam aztán  Seokjin-hez, az egyetlen normálisnak hitt egyedhez négyünk közül.

- Harminc perc - leste le a telefonja képernyőjéről, én meg ismét változtattam kényelmetlen ülésemen. - Erről jut eszembe... - kezdte vigyorogva, mire ismét érdeklődve lestem feléje.

- Jaj ne - mordult fel elégedetlenül Yoongi.

- Mi az ami reggel ugat este meg úszik? - kérdezte, azonban közben elnevette magát.

Előre értetlenül néztem rá, majd rájöttem mit is akar. - Mi az?

- Az anyós fogsora.

Pislogás nélkül néztem őt, majd őrületes röhögőgörcsöt kaptam. Aztán az út további felével ezzel fárasztotta az agyamat, mondjuk én nem bántam. Ez sokkal jobban tetszett, mint az az előtti állapot. Talán valóban csak számomra volt kínos, viszont amikor az ember teljesen egyedül él, és szinte egyedül is dolgozik, akkor egy idő után már nem mindig preferálja a csendet. Sőt engem mostanában különösen rosszul értintett, amikor egyedül hazaérve csak saját magam és Mimi társaságát élvezhettem. Arra nem volt energiám, hogy a családommal rendszeresen tartsam a kapcsolatot, nemhogy egy-egy találkozott hozzak össze. Ezért is volt annyira nehéz elfogadnom, hogy most amikor végre társaságot kapnék hirtelen a semmivé tennék azt a kicsit is. Szóval végülis amíg én és a legidősebb Bangtan tag szórakoztunk, addig a többiek mondhatni szenvedtek. Ezt onnan vettem észre, hogy Yoongi valamikor a harmadik viccnél fogta magát, és a fejhallgatóját feltéve a fejére elfordult tőlünk. Aztán amikor V egy pillanatra felébred, és hallotta Jin egyik viccet rögtön vissza is aludt. Nem tudom mi bajuk volt, egészen tetszettek nekem a viccek.