A hartfordi bébiszitter

X. fejezet

            Barbara és Herold hétvégén bejelentették, hogy jövő héten elutaznak négy napra Portlandbem Herold szüleihez. Mivel úgy döntöttek, hogy Nathant is magukkal viszik, hogy a „nagyszülők kényeztessék", így jómagam is kaptam egy hosszúhétvégét.

Már az első gondolatom az volt, hogy hazamegyek New Orleansba pár napra. Régóta terveztem, vagyis jobban mondva, halogattam, és végre eljött az ideje. Ha az embernek van négy nap szabadsága nem találhat ki semmilyen ürügyet arra, miért nem tud hazarepülni a családjához. S már nem is akartam. Vártam rá, hogy találkozhassak élőben is Evelynnel, nem csak videóhívásban, és hiányzott az otthoni érzés a mindennapjaimból. Ám féltem is, hogy mit találok New Orleansban, féltem, hogy Evelyn csak jobb színben akarta nekem feltüntetni a helyzetet, hogy ne aggódjak, és valójában kész katasztrófa. Ám, ha így is van, nem bújhatok el előle. Szégyelltem, hogy ideáig is csak kifogásokat kerestem, még akkor is, amikor nem ismertem be. Meg is vettem már aznap a repülőjegyet, hogy végérvényes legyen, ne gondolhassam meg magam akkor sem, ha húgom ellenkezne, vagy tudomást szereznék valamiről, ami miatt biztosan elmenne a kedvem az utazástól.

- De klassz, olyan rég voltál már itthon! – Evelyn egy percig sem ellenkezett, amikor felhívtam. Inkább örömködött. – Van egy új sütireceptem, majd megkóstolod!

Elmosolyodtam, és arra jutottam, hogy ez talán egy fordulat lesz majd a hármunk viszonyában, és ha anya is látja majd, jól vagyok, és én is látom, hogy igyekszik jobban lenni, akkor a helyzet is javul majd. Sőt azon kaptam magam, hogy minél inkább közeledik a csütörtök, annál izgatottabb vagyok.

Persze ehhez nagyban hozzájárult a tény, hogy meg akartam szabadulni Henry jelenlététől néhány napra. A kórházas incidens óta már nem csupán ellenszenvet ébresztett bennem valahányszor megláttam őt, hanem dühöt is, valamint vágyat arra, hogy egy nagy lendületet véve visszakézből lekeverjek neki egy hatalmas pofont. Az talán végre észhez térítené.

A viselkedése, ugyanis napról napra bicskanyitogatóbb lett azóta - már ha itthon tartózkodott. Szögegyenes háttal, felszegett fejjel szelte át a házat, akár egy modell, aki a kifutón szambázik végig, és semmibe veszi a nézőket. Igen, konkrétan semmibe. No persze egy fél percig sem számítottam rá, hogy majd térden csúszva fog bocsánatért esedezni nálam, amiért úgy viselkedett, mint egy tizenöt éves, neveletlen kisherceg, tönkretette az estémet és egy fia köszönetet sem mondott azért, hogy nem hagytam elvérezni a konyhakövön. De egy reggel odavakkantott „sajnálom"-ot el tudtam volna képzelni, esetleg egy bűnbánó tekintetet, amikor hétfőn összefutottunk a teraszon. De nem. Rám sem nézett, hozzám sem szólt és továbbra is úgy tett, mintha ő lenne itt az egyetlen épelméjű ember a sok elmebeteg közt. Én pedig nemhogy kezdtem unni ezt, már szabályosan irritált.

- Jobb is, hogy holnaptól nem jövök. – morogtam szerdán, amikor Sarah-val kivételesen egyszerre tudtunk leülni ebédelni. Thai csirkét készített, talán még az ázsiaiaknál is jobban. – Nehezen tudom megállni, hogy ne szóljak be.

- Én meg sem próbálom. – jegyezte meg könnyedén. – Múltkor is simán elmagyaráztam neki, merre találja a szemetest.

- Miért?

- Mert az étkezőasztalon hagyta szép sorba állítva az üres sörösüvegeket. – Szabad kezével illusztrálta is, hogyan. – Aztán behívtam és megmutattam, hogy hová szoktuk dobni az üvegeket. Azt mondta, tudja. Én erre azt feleltem, hogy akkor legyen szíves használni, mert nem takarítónő vagyok. Elmotyogott egy „bocsánat"-ot, aztán végül behozta őket.

Kis híján félrenyeltem az üdítőt, úgy elkapott a röhögés. Lelki szemeim előtt megjelent Sarah rezzenéstelen arca, amint teljes lelki nyugalommal kinyitja a kamra ajtót és az üveges kukára mutat. Na meg Henry pökhendi képe, ami rákvörös a szégyentől.