A hartfordi bébiszitter

VI. fejezet

Napokon át azon járt az agyam, mi tévő legyek. Jobb lenne felhívnom Evelynt? Megkérdezi mi van otthon és segítséget nyújtani, amiben és ahogyan tudok? Aztán kikérni egy-két nap szabadságot, hogy hazautazzak? „Nem vállalhatsz mindent magadra!" – visszhangoztak azonban a fejemben Christie szavai.

Így gondoltam csak felhívom. Felhívom és megmondom neki, hogy bármikor kereshet, ha nem bírja az otthoni légkört, kiöntené a szívét valakinek, és csak egyet kell szólnia, máris megyek. Nekem is jobb érzés lenne, ha hallhatnám végre a hangját. Mióta ugyanis ott jártam, csak Messengeren beszélgettünk, és csupán magáról küldött szelfiken láttam őt és ő is engem. Evelyn már nem kisgyerek. – emlékeztettem magam. Ha azzal hívnám fel, hogy pátyolgassam, talán rossz néven venné, hiszen úgy értelmezhetné, hogy gyerekként kezelem, aki segítségre szorul.

Akkor felhívom csak úgy, hogy csevegjünk. – jött az ötlet, amit körülbelül ugyanabban a percben el is vetettem. Na persze, Lia, ne röhögtesd ki magad! Kizárt, hogy megbírt állni, hogy ne faggasd és ne kezdj lelkizni!

Maradtam hát az üzenetnél. Megfogalmaztam egy hosszabb szöveget:

Szia, Evy! Pár napja már nem beszéltünk, gondoltam megkérdezem, hogy vagy? Hogy bírod anyával? Ha valami gond van, vagy csak szeretnél dumálni, esténként nyugodtan csörögj meg. Néha nekem sem ártana...

Puszillak.

Jó üzenet volt, nem túl fontoskodó, vagy rámenős, de azért kellően törődő és érdeklődő. Még szép, hogy az volt! Ezért is töröltem ki egyből miután újra olvastam, és küldtem csak ennyit helyette:

Szia, Evy! Mi újság?

Erre nagyjából egy órán belül vissza is írt egy néhány mondatos választ, miszerint jól van, Kyle-lal éppen moziban voltak, aztán beültek a kedvenc büféjükbe. Áradozott később a filmről, amit vetítettek, majd Kyle-ról, hogy milyen cuki. Itt egy kicsit megnyugodtam. A szavai – még ha csupán írásban láttam is őket – úgy festettek, akár egy gondtalan tinédzseré, és azzal hitegettem magam, hogy ha képes így írni, ilyesmikkel foglalkozni, annyira nem lehet rossz a helyzete.

Kérdezett rólam utána, hogy hogy bírom a bébiszitterkedést, meg Harlowékat. Azt még elmeséltem neki korábban, hogy nem túl jó az első benyomásom róluk, és legszívesebben ezúttal is kiöntöttem volna a szívem a múlt héten történtekről, de képtelen voltam panaszkodni neki. Általánosságban beszámoltam Nathannel töltött napjaimról, és azt hazudtam – még ha nem is volt teljes egészében hazugság – hogy sokkal jobban bánnak velem, elkezdett változni a légkör.

Sajnos nem sokkal többet tudtunk beszélgetni, mert kénytelen voltam elmenni tusolni, ha nem akartam bealudni a telefonom felett a kanapén.

- Szerintem sokkal jobban viseli, mint hiszed. – vélekedett Sarah másnap reggel.

Pár nappal azután, hogy ő elmesélte az életét, rákérdezett nálam is, hogy miként kötöttem ki itt, azóta rendszeresen érdeklődött a család felől.

- Te a kishúgodat látod benne, a gyereket, akit védened kellett és terelgetned. De ugyanúgy, ahogy te felnőttél a feladathoz, ő is felnőtt.

- Remélem igazad van. – hümmögtem. Másom nem is maradt ezzel kapcsolatban, csak a remény. – A kislányod hogy van? – Sarah hétvégén nem dolgozott, mert Anna belázasodott és otthon maradt vele, hogy ápolja.

- Szerencsére minden rendben, gyorsan átesett rajta. – mosolygott. – Tegnap este már fánkot akart vacsorázni.

Felnevettem.