A hartfordi bébiszitter

XLI. fejezet

A hetek úgy rohantak, mintha valaki kergette volna őket. A havas, fagyos január mondhatni eseménytelenül telt el és az esős, latyakos, de talán még hidegebb február vette át a helyét. Mintha a szél metszőbben fújt volna, mintha az eső sokkal sűrűbben esett volna és mintha jóval kevesebbszer láttuk volna a napot, mint az előző hónapban.

Ám nekem nem volt okom panaszra. Henryvel minden rendben haladt, amennyi időt csak tudtunk, együtt töltöttünk. Mindig kitaláltunk valami programot vagy elfoglaltságot. Kifejezetten sokat lógtunk együtt Steve-vel és Christie-vel és ilyenkor mindig melegség öntötte el a lelkemet, látva, hogy Henry minden alkalommal egyre felszabadultabb és nyitottabb velük, szinte mintha kezdettől fogva a közös barátaink lettek volna. Ettől egy kicsit mindig jobban megszerettem Henryt.

A szüleivel azonban nem változott semmi és ez néha nagyon zavart. Ha Henry eljött elém, miután végeztem náluk este, vagy esetleg a kerti házban találkoztunk és összefutottunk velük, mindig túl udvariasak voltak egymással, érzelmek nélkül köszöntek, vagy kérdezték meg mi újság és nagyjából eddig is terjedt a társalgás. Iszonyatosan kellemetlen pillanatok voltak ezek, amit Henry is így látott, ezért igyekezett minél kevesebbszer megfordulni a Harlow-rezidencián. Velem persze sokkal beszédesebbek és kedvesebbek voltak, főleg, ha szükségük volt rám, vagy ha valami megjegyzésük, észrevételük volt annak kapcsán, hogyan viselkedem Nathannel – ez mondjuk kimondottan Barbarára volt jellemző, természetesen.

A munkanapokat Sarah jelenléte dobta fel általában, illetve Nathané is, ha jó napja volt és nem sírással töltötte az egész napot. A fogai nagyrészt kijöttek teljesen, így szerencsére ezeknek a nyűgös napoknak a száma egyre fogyatkozott. Több időt tudtuk játékra, szórakozásra fordítani, amit mindig nagyon élvezett. A zord időjárás ellenére is nagyokat sétáltunk, és ha elmentünk a játszótérre hangosan kacagott, amikor beültettem a hintába és meglöktem. Sokkal jobban ki is fáradt, és bár kevesebbszer aludt, sokkal hosszabb ideig, amióta kapaszkodva tudott már járni. Ha a kezemet foghatta bátrabb volt, és akár egy utcát is képes volt sétálni, mire elfáradt és felkéretőzött, hogy tegyem be a babakocsiba. Ilyenkor mindig feltette mind a két kezét és azt mondta: „Fe, fe!", ami azt jelentette, hogy „fel, fel". De mondta már azt is hogy „baba" és hogy „vu-vu", ami azt jelentette, hogy vau-vau, vagyis hogy kutya. Ez eleinte borzasztó édesnek hatott, de miután minden nap végigmegyünk három utcán a játszótérig meg vissza, és vagy százszor kiáltja ezt a két szótagot, - hiszen elég sok kutya szaladgál a környéken – már kezdett átváltani az idegőrlő kategóriába. És ilyenkor mindig muszáj reagálni rá, mert ha nem teszi az ember, még többször hallhatja, hogy „vu-vu".

- Elaludt? – kérdezte mosolyogva Sarah az étkezőasztalt törölgetve, amikor betoltam a sportbabakocsit az étkezőbe. Nathan feje félrebillent, szája félig kinyílt, úgy szundított a kezében a kedvenc plüssével, egy kisoroszlánnal.

- Igen, még mielőtt a kutyafuttatóhoz értünk volna, szerencsére. – halkan felnevettem azon ügyködve, hogy levegyem a sapkát a fejéről és lehúzzam az overálja cipzárját. Miután a sálat is kiszabadítottam a nyakából, követtem Sarah-t a konyhába, hogy igyak egy kávét, amire ebéd után már nem maradt időm.

- Hihetetlen, hogy már egy éves lesz. – csóválta a fejét, miközben a mosogatóhoz ment, hogy kiöblítse a rongyot. – Nem mondta Barbara, készülnek valami ünnepséggel a születésnapjára?

- Hogyne készülnének! – megforgattam a szemem, miközben töltöttem a bögrébe a reggelről megmaradt kávéból. – Ne viccelj... pont ma reggel avatott be.

- Na, mi lesz a program?

- Vasárnapra idehívnak minden barátot és rokont, és a város legjobb cukrászdájából rendelnek tortát. Csak azért szólt, hogy aznapra kapok egy plusz szabadnapot, de ezt hallgasd: Henry-nek viszont jönnie kell, hogy ő főzze meg az ebédet a vendégseregnek, és aztán együtt ünnepeljen velük, hiszen „mégiscsak Nathan bátyja".