A hartfordi bébiszitter

XLII. fejezet

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne reagáljam túl a dolgot.

Nagy volt ugyan a kísértés, mégsem néztem meg a többi üzenetét. Ahogy elolvastam, és túltettem magam az első megrökönyödésen, gyorsan bezártam az üzenet ablakát és úgy tettem félre a telefonját, mintha fertőző betegség hordozója volna. Összeszorult az állkapcsom és az agyam járt, akár egy gép fogaskerekei.

Ki az a Sam? Henry soha egyetlen szót sem ejtett róla, még a nevét sem hallottam korábban. Első blikkre egyből arra gondoltam, hogy egy nő, mint Samantha, de miután kissé lehiggadtam, arra jutottam, hogy akár egy férfinév is lehet. De milyen találkozója lehetne egy férfival, amiről nem akart beszélni?

Végülis nem hoztam fel a témát, hiszen Henry elég ramatyul volt még akkor is, amikor felébredt. Ez volt az egyik okom. A másik nyilvánvaló: Nem tudtam volna magyarázatot adni arra, hogyan akadtam rá az üzenetre. Úgy éreztem, odáig még nem jutott el a kapcsolatunk, hogy jogom legyen csak úgy belenézni a telefonjába, mintha ellenőrizgetnem kéne. Az pedig elég gyenge ürügynek tűnt, hogy csak a képeket nézegettem és éppen akkor érkezett az SMS – még ha ténylegesen így történt is. Ezt én sem hinném el...

Így hát, nem maradt más dolgom, mint várni – és persze közben magamat emészteni belül. Vártam, hátha Henry szóba hozza majd magától. Hiszen lehet, hogy ami az egész hátterében áll, még a hétvégén, vagy azelőtt történt, és a születésnap, a kirándulás, azután pedig a betegség elfeledtették vele, és nem jutott eszébe elmesélni. – gondoltam magamban, de aztán erről beugrott kirándulás. A furcsa némaság, ami Henry-t övezte, amelyet később betudtam a betegségének, talán nem kizárólag annak volt köszönhető. Talán már akkor közrejátszott ez a dolog is. Azon évődött, hogyan mondja el? De mit? Miről lehet szó?

Hirtelen, mintha a gondolataim valami láncreakciót indítottak volna el, megjelent a szemem előtt zavart tekintete, amikor Manhattanről kérdeztem a hétvégén. Lehetséges, hogy ott történt valami? De micsoda?

Azt állította, hogy Phil nem ment el a találkozóra, csak régi egyetemi szaktársai voltak ott. Mégis lehetett valami köze egyiküknek a múltjához, amit otthagyott, miután kirántották a talajt a lába alól? Talán ennek a Samnek? De akkor hogyhogy nem mesélt róla soha? Vagy említette, amikor a régi éttermükről beszélt, csak én nem emlékszem már rá?

Teljesen összezavarodtam.

Azt egyszerűen nem akartam, nem bírtam elhinni, hogy megcsalt. Annak ellenére, hogy közvetlen közelről lehettem tanúja Henry üzelmeinek a kapcsolatunkat megelőzően, nem feltételeztem róla soha hűtlenséget. Amiket mondott nekem, a gesztusok, amiket tett felém, mindig arról biztosítottak, hogy szeret engem és fontos vagyok neki és hogy boldog a kapcsolatunkban. Még csak a fejemben sem fordult meg soha, hogy lenne egy másik nő a képben. De talán csak azért, mert magamból indultam ki. – ötlött fel bennem váratlanul. Tőlem borzasztó távol állt a hűtlenség, soha nem is gondoltam arra, hogy bárcsak mással lennék, vagy hogy a monogámiával elszalasztom a fiatal, kalandos, csapongó éveimet. Nekem bőven elég volt Henry társasága, Henry szerelme. De talán én nem voltam elég neki...

Szinte lavina szerűen zúdultak rám a mondatok, amelyeket Henry hozzám intézett. Kedves tekintete, a csókjai, az érintései, az ölelése, a bensőséges, meghitt beszélgetések. Ezek mind csak ideiglenes játszmák lettek volna a számára? „Annyira megkedveltelek, hogy rájöttem, nem szalaszthatlak el. És ha ez azt jelenti, hogy többet nem randizhatok senkivel, az sem érdekel! Mert csak veled akarok!" – szinte magam előtt láttam a jelenetet, ahogy a kisház konyhájában feldúltan hadarja ezeket a szavakat az első rendes randink előtt. De akkor mi értelme volt az egésznek?