A hartfordi bébiszitter

II. fejezet

Megkönnyeztem a pillanatot, amikor az utolsó doboz könyvemmel is kiléptem a lépcsőházba. Hiába sulykoltam magamnak, hogy nem szabad hátranézem, mégis megtettem. S a lakás, ahol lassan két éve laktunk Christivel, a színes falaival, a szűk konyhájával, a kis asztallal, aminél épphogy elfértünk ketten, és a kanapéval, amit használtan vettünk az egyik lánytól az egyemen. A sok képpel a falon és a hálószobával, ami már tátongott az üreségtől, és az ég világon semmi sem utalt rá, hogy én valaha ott laktam.

- Nincs értelme búslakodnod. – próbált vigasztalni barátnőm, amikor beültem mellé az autóba, hogy az utolsó fordulónyi cuccomat is elvigyük Harlowékhoz. – Láttam azt a házat ahová beköltözöl, nagyobb, mint a lakásunk. – kuncogott, de láttam, hogy ő is elmorzsolt egy könnycseppet, amikor a ruháimat pakoltuk össze.

- Ja. A kerti vendégház, amit „kifejezetten az alkalmazottaknak újítottak fel". – idéztem Mrs. Harlow szavait a körbevezetéskor. – Ott a ruháimon, a könyveimen, és a piperecuccaimon kívül semmi sem lesz az enyém. Mintha folyton lábujjhegyen kéne járkálnom.

- Először biztos furcsa lesz, de megszokod majd! – bizonygatta. – És amennyi fizetésben megállapodtatok, nemsokára egy saját lakást is vehetsz magadnak.

Mindketten tudtuk, hogy ez nem így lesz, hiszen abból kiindulva, amit nagy nehezen kihúztam a húgomból, az sem segítene rajtuk, ha az egész havi fizetésemet odaadnám nekik most rögtön, nemhogy csak egy részét... De Christie mindig is szerette humorral oldani a feszültséget, ami legtöbbször bevált. Legtöbbször.

- Mondjuk, nagyrész úgysem leszek ott. – legyintettem. - Barbara szavaiból úgy jött le, hogy amikor nincsenek otthon, nulla-huszonnégyben a nagy házban kell lennem, Nathannel. Ha meg itthon lesznek, akkor is csak aludni járok majd át.

Barbara fennhéjázó stílusa, ahogy körbemutatott a kis házban, és közölte, hogy ha lehet ne dobjak ki, ne adjak el semmit, és vigyázzak mindenre, egyre inkább aláásta az eleinte róla alkotott pozitív képemet. Hát még, amikor a beosztásomat ecsetelte. „Két szabadnap minden héten! Tehát nyolc minden hónapban. Ez nem mindig fog hétvégére esni, ha éppen akkor van valami dolgunk, illetve, ha egyik héten kevesebb szabadnapod lesz, azt máskor bepótolhatod." Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy szinte semmi szabadidőm sem lesz. Talán jobb is. Ha túl sok lenne, túl sokat töprengenék az életemen...

Amikor aznap hazaértünk Christivel, és tudatosult bennem, hogy két nap múlva ki kell költöznöm, erősen gondolkoztam rajta, hogy visszamondom az állást. Még az sem érdekelt, ha engem is elhord mindennek, ahogy valószínűleg azt a másik lányt. De aztán megjelent előttem Evelyn fáradt, kimerült arca, ahogy anyáról beszél, és az a káosz, amely otthon fogadott. Segítenem kell rajta, rajtuk, és ezért talán nem is olyan nagy áldozat egy puccos házban lakni és egy kisgyerekre vigyázni. – ismételgettem magamnak azóta is, és próbáltam arra fókuszálni, hogy Nathan aranyos baba, nem lesz vele semmi gond, Harlowékat meg kibírom, abban az időben, amikor ténylegesen otthon vannak.

- A férjével találkoztál már? – kérdezte Christie, kirángatva borús gondolataim dzsungeléből.

- Herolddal? Ja, futólag aznap, pont, amikor indultam el. – mondtam kibámulva az ablakon. – Nem tudom eldönteni, hogy rosszabb-e, vagy jobb, mint Barbara?

- Miért?

- Gyakorlatilag rám se hederített, kutyába se vett. – sötéten felnevettem. – Éppen a telefonját bújta, amikor a kocsifelhajtón összefutottunk vele. Adott egy csókot a feleségének, de mikor Barbara bemutatott, még csak kezet sem nyújtott, csak annyit mondott, hogy „Örvendek", aztán pötyögött valamit a telefonján, felhívott valakit, odaintett és odébbállt.