A hartfordi bébiszitter

I. fejezet

Sosem szerettem kifejezetten a gyerekeket. A húgommal három év van köztünk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel, a családban nem volt soha kisgyerek, a szomszédok pedig egyszer sem kértek meg, hogy ugyan vigyázzak már a kislányukra egy estét, amíg ők moziba mennek. Most mégis arra készülök, hogy egy csecsemő nevelését vállaljam át. - Hát nem őrület?

- Idekint megvárlak. - szólt még utánam Christie, áthajolva az anyósülésre, ahonnan éppen kiszálltam. - Csak ügyesen!

- Köszi. - Megeresztettem felé egy valószínűleg nem túl bizalomgerjesztő mosolyt, aztán becsuktam a kocsiajtót, és átsiettem a néptelen utca túloldalára.

Egy hatalmas, kétszintes ház előtt álltam, ha lehet ezt egyáltalán még háznak nevezni. Gyönyörűen letérkövezett felhajtó vezetett a legalább tíz méterre lévő lépcsőig. Körülötte mindenütt tökéletesen lenyírt gyep, amely olyan gyönyörű élénkzöldben pompázott, hogy keverni sem lehetne szebb színt. A bejárathoz közel, éppen a garázsig tartó, és az utcáról bevezető kövezett út ölelésében, egy kör alakú virágoskert pompázott, melyben helyet kapott két kis rózsabokor, rajtuk illatozó vörös és fehér szirmú virágokkal, illetve néhány kisebb szebbnél-szebb bimbókat hozó növények, amiket még csak nem is láttam ezelőtt. A lépcső, ami a nagy, fa bejárati ajtóhoz vezetett fel, terméskövekből lett kirakva, melyek éppen passzoltak mind színben, mind stílusban a ház külső világosszürke tégla burkolatához. Az ajtó előtt a kis teraszt két nagy kaspóban növekvő dús menták illata töltötte be.

Nagy levegőt vettem, hátha attól csökken a gyomorgörcsöm, és remegő kézzel megnyomtam az ajtó melletti csengőt.

Ding-dong!

Nem értettem, miért rezzentem össze. Rászóltam magamra, hogy nem szabad ennyire beszarinak lennem. Az embert néha beledobják a mélyvízbe, de muszáj megtanulnia úszni, hogy életben maradjon. Hát most ez itt a legmélyebb víz, és én úszni fogok! - fogalmazódott meg bennem épp ez az elhatározás, amikor hirtelen kitárult a bejárati ajtó.

- Miben segíthetek? - Egy velem egymagas, de nálam legalább tíz évvel idősebb nő állt ott, sötétkék ruhában, fehér csipkés köténnyel, és hozzá illő fejkendővel, ami alól néhol kikandikáltak göndör vörös fürtjei.

Nem tudom, miért lepődtem meg a szobalány látványán, hiszen várható jelenség volt, ám valahogy eddig úgy képzeltem el, hogy Mrs, Harlow-val találkozom itt először. Na persze...

- Öhm... Lia... vagyis Emilia Crusader vagyok, a bébiszitteri állásra jelentkeztem. - hebegtem. - Mrs. Harlow-val megbeszéltem telefonon, hogy ma jövök, fél kettőre.

- Ó, igen, tessék csak! - A nő előzékenyen félreállt, de az arckifejezése semmit sem változott, egykedvű maradt.

Egy nagyon tágas hall tárult elém, bordóra festett falaival, ahol gyertyáknak álcázott falilámpák díszelegtek, fényesre suvickolt márvány járólappal, amelyben épphogy csak nem láttam a tükörképemet, és egy széles, emeletre vezető, gesztenyeszínű lépcső, mívesen, de egyszerűen kifaragott korláttal.

- Elvehetem a zakóját és a táskáját? - kérdezte, miután becsukta utánam az ajtót.

- Nem... nem kell, majd ide felakasztom... köszönöm. - zavartam krákogva mutattam a fogas felé. Utoljára a színházban kérdezte meg a ruhatáras hölgy, hogy elveheti-e a kabátomat.

A szobalány biccentett, de egy másodpercig nem szólt semmit, csak bámult rám. A teljesen üres fogasra akasztottam a blézert, meg a válltáskámat, miközben arra gondoltam, hogyan sülhettem fel már egy szobalány előtt is?