A hartfordi bébiszitter

XXVIII. fejezet

- Talán mégiscsak jobb lenne, ha egyedül beszélnék anyámmal. – mondta Henry, amikor reggel a halvány napfényben fürdő konyhában reggeliztünk a kisházban.

- Ezt már megtárgyaltuk, nem? – forgattam a szemem, miközben belekortyoltam a kávéba.

- De... csak átgondoltam. – válaszolta magától értetődően, egy kis rántottát kotorva a villájára. – Szerintem jobban venné ki magát, ha a fia avatná be. Úgyis azon sopánkodik, hogy nincs köztünk semmi kapcsolat, talán, ha most nyitok felé, máshogy viszonyul hozzám. Ezt kihasználhatnánk.

- Ne csak azért törekedj vele normális kapcsolatra. – ráztam a fejem. – Mégiscsak az anyád. – Még mindig rejtély volt előttem, miért érzem szükségét egyfolytában az egymással való pozitív kapcsolatra ösztönözni őket.

Biccentett egyet, majd így felelt:

- Jó, akkor kihasználhatnánk, és egyben egy ugródeszka lenne, hogy jobb legyen a viszonyunk.

- Sokkal jobban hangzik. – mosolyodtam el. – De az meg nem jön ki rosszul, hogy én, mint az alkalmazottja meg „sunnyogok"?

- Nem, majd megmondom, hogy én beszéltelek le róla, mert először kettesben akartam vele beszélni. Ezzel nyert ügyem lesz.

Nyert ügyed Barbaránál? Szerintem olyan nincs. Talán csak a vörösbor...

- És én aztán hogyan hozzam fel?

- Majd kitaláljuk. – A szájába tömött egy adag bundáskenyeret és vállat vont. Úgy láttam rajta, hogy egészen máig aggódott, talán izgult is, de ahogy eljött az ominózus nap, már megnyugodott, mondhatnánk: az esélytelenek nyugalmával. Olyan higgadtan nyámmogott, és mosolygott rám, hogy már szinte hülyén éreztem magam, hogy én idegeskedek. – Ne izgulj! Ennél nagyobb szarból is kimásztunk már mind a ketten, majd megoldjuk.

- De szépen mondtad! – nevettem fel. – Talán Buddhától idéztél?

- Ha bármit idézek, azt csak tőle idézem. – komolykodott, de aztán ő is elnevette magát.

Olyan könnyű volt vele beszélgetni. Olyan könnyen ment vele minden. A kezdeti aggodalmaim vele kapcsolatban, gyakorlatilag semmivé lettek, és ez remek érzéssel töltött el. Könnyedén vettem az akadályokat, és teljesen biztossá vált, hogy akármi is lesz, majd mi megoldjuk.

Kivéve persze azokat a dolgokat, amelyekre nem volt befolyásom.

Délután ugyanis, miközben éppen tűkön ültem a kisházban, hogy mikor lesz már este, hogy Henry hazaérkezzen, és leüljön beszélgetni az anyjával, érkezett egy hívás Christie-től. Lelkesen vettem fel, remélve, hogy áthív, és akkor a hátralévő pár órát nem kell itt kuksolva töltenem.

Valamelyest igazam is lett, de nem úgy, ahogy gondoltam.

- Már egy jó fél órája azon agyalok, felhívjalak-e. – A hangja ideges volt, úgy hadart, hogy nagyon kellett összpontosítanom, hogy értsem a szavait.

- Mi történt? – kérdeztem rögtön, fohászkodva, nehogy már megint Markról legyen szó.

- Az a helyzet... - hezitált. – hogy itt van Evelyn.

Először azt hittem rosszul hallok. Pislogva kérdeztem vissza:

- Micsoda?

- Nem tudom, mit keres itt, látszik, hogy valami nagyon kiborította. – folytatta. – Sírt is, szerintem. Nem mondott semmit, csak, hogy egyelőre ne szóljak neked, mert el akar menni hozzád személyesen, de nem bírtam ki. Nem akart megijeszteni téged azzal, hogy felhív, de rám a frászt hozta.