A hartfordi bébiszitter

XXIII. fejezet

- Most arra készülsz, hogy megölsz, aztán eltemetsz itt az erdőben? - kérdeztem csipkelődve. Sosem szerettem annyira a meglepetéseket, mint más lányok, főleg nem akkor, amikor gyalog megtéve három mérföldet, egy fákkal benőtt vidéken találom magam közben. Még akkor sem, ha lélegzetelállítónak találtam, ahogy a lemenő nap utolsó, gyenge sugarai apró sávokban áttörtek a fatörzsek, és falevelek közt.
- Látsz nálam ásót? - nevetett fel. - Amúgy meg, túlságosan kedvellek ahhoz.
- Hát ez megnyugtató. - ironizáltam, de azért mosolyogtam az arckifejezésén.
- Meg is jöttünk. - A keskeny ösvény, amely a kis erdőben vezetett végig, egyszer csak elfogyott és egy hatalmas tisztás állt előttünk, egy kifejezetten nagy, kupolás épülettel a közepén. Körülötte szépen karban tartották a gyepet, de azon kívül úgy festett, mintha csak a földből nőtt volna ki. A félhomályban már látszott, hogy ég odabent a villany, és a kis lámpásokat is felkapcsoltál már az épület körül, illetve az északi irányban lévő kocsifelhajtóhoz, ahol minden bizonnyal a főbejárat is volt. Lett volna egy olyan út is, ami nem azerdőn át vezet... jó tudni.
- Hát ez meg mi? - csodálkoztam el, miközben egyre közelebb értünk az épülethez.
- Az egyetem csillagvizsgálója. - válaszolta, mintha csak arra a kérdésre felelt volna, hogy hol található a kisbolt.
- Nem is tudtam, hogy van neki. -pislogtam, és kezdtem borzasztó tájékozatlannak érezni magam. Itt laktam már két éve, és azóta is jártam az egyetemre, mégsem tudtam erről a helyről.
- Hát pszichológia szak révén, ezen nem csodálkozom. - vigyorgott.
- Akkor te honnan ismered ezt a helyet? - ráncoltam a homlokom. Több kérdésem lett mióta elindultunk, mint amennyire választ adott.
- Mindjárt elmagyarázom. - nyugtatott meg, mert idők közben megérkeztünk egy kétszárnyű fakeretes üvegajtóhoz, amit épp egy magas, nyurga, tejfölszőke hajú fickó nyitott ki előttünk.
- Szevasz, Henry! - üdvözölte vidáman, kezet fogtak, megpaskolták egymás vállát, majd a srác felém fordult: - Szia, Ben vagyok. - Hatalmas kék szemei összeszűkültek, ahogy rám mosolyogott és még ebben a rossz megvilágításban is felfedeztem a rengeteg szeplőt az orrán meg az arcán.
- Én meg Lia, helló! - kezet ráztunk. - Bocsi, még egy kicsit le vagyok döbbenve.
- Csodálatos hely, nem igaz? - lelkendezett, és intett, hogy kövessük befelé a dzsungelnek álcázott előcsarnokba. Ennyi gyönyörű növénnyel botanikuskert is lehetne.
Mi azonban egyből felmentünk, az oldalsó lépcsőn. A fordulóban kétfelé ágazott a felvezető út, a kis táblácskák szerint a falon, mi a csillagvizsgáló és kilátó felé fordultunk. Ekkor már sejtettem, mi lesz a program, de korántsem hittem volna, hogy ennyire csodálatos lesz.
A csillagvizsgáló mennyezet teljes egészében üvegből készült, amely olyan tiszta volt, hogy az ember azt hinné, a helyiség fedetlen. Az ég ahhoz még azonban túl világos volt odakint, hogy látni lehetett volna a csillagokat. Körben a fal mellett számítógépek sorakoztak, itt-ott elszórva pedig kisebb-nagyobb távcső és teleszkóp helyezkedett el - habár némelyik már egyáltalán nem hasonlított erre a műszerre.
- Ha gondoljátok, menjetek fel a kilátóba, talán még látni valamit a naplementéből. - javasolta Ben, majd megköszörülte a torkát és vigyorogva hozzátette: - Én nem is zavarok tovább. - Azzal távozott is a teremből, gondosan becsukva maga után az ajtót, amin bejöttünk.
- Gyere! - Henry kézen fogott és húzni kezdett a sarokban elhelyezkedő csigalépcső felé. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a meleg bőre az enyémhez ért, ahogy éreztem az ujjai szorítását.
A kacskaringós lépcsősor után egy kör alakú, korláttal körülkerített, csúcsos tetejű kilátóba érkeztünk, ami az üvegtetős csillagvizsgáló terem mellet helyezkedett el, és épphogy kimagasodott a fák lobkoronája fölül. A horizonton már csupán egy vörös fénycsík jelezte a nap jelenlétét, de még így is narancssárgára tudta festeni a zöld leveleket, az épület kupolás tetején fénylő cserepeket és Henry elégedett arcát.
- Ha nem vitatkozunk, épp időben értünk volna ide - jegyezte meg csak úgy csipkelődésként, a látóhatár felé intve. - De azért így se rossz látvány.
- Hát egyáltalán nem. - ráztam a fejem és megszorítottam a kezét, mely még mindig az enyémet fogta. - Ne haragudj, hogy úgy neked estem, nem volt jogos.
- Nem igen, csak eggyel elegánsabban is előhozakodhattál volna vele. - ironizált nevetve, de komoly arcomat látva, hozzátette: - Semmi baj. Én is hibáztam.
- Kiengeszteltél. - Fejemmel a kilátás felé böktem. - Meg kell kérdeznem, hogyan intézted el?
- Bennel egy gimibe jártunk. Egy évvel idősebb nálam, mindig is elég okos volt, ő korrepetált fizikából... persze titokban. - bocsánatkérő nevetést hallatott.
- Titokban? - pislogtam.
- A haverjaimnak nem akartam beismerni, hogy egy végzős, kocka srác segít készülni a fizika tesztekre, az nem menő. - grimaszolt egyet. - De persze Bennel tök jóban lettünk és utólag ki is derült.
- És csorba esett a hírneveden, vagy túlélte ezt az esetet?
Rám hunyorgott és megcsóválta a fejét.
- Kíváncsi vagy a többire, vagy nem?
Eljátszottam, hogy becipzárzom a számat és eldobom a képzeletbeli kulcsot. Rábólintott és folytatta:
- Sajnos anyukája meghalt, amikor elsőéves volt az egyetemen, úgyhogy átiratkozott a Harvardról a Hartfordra, hogy az apukájának segítsen. Most épp az utolsó gyakorlatát végzi mint csillagász. Elvileg doktorálni is fog majd asztrofizikából. Nagyon képben van mindennel.
- És azóta is tartottátok a kapcsolatot? - érdeklődtem.
- Hébe-hóba kerestük egymást, írogattunk, hogy mi a helyzet, meg egyszer-kétszer találkoztunk is. Amikor hazaköltöztem, ő volt az első, aki megkeresett és felajánlotta a segítségét.
- Ez szép. - Elmosolyodtam. Jó érzés volt hallani, hogy Henry-nek, hozzám hasonlóan, maradtak még igaz barátai annak ellenére, hogy sok embert elveszített.
- Még korábban mesélte, hogy gyakran dolgozik itt, megnyugtatlak, addig én sem tudtam erről az épületről. - mondta. - Megkérdeztem be tud-e juttatni minket egyik este, mondta, hogy ma itt munkálkodik, akár éjfélig is maradhatunk.
- Nem semmi terv. - válaszoltam elismerően.
- Szereztem pár jó pontot, nem? - rám kacsintott a kialakult félhomályban és szembe fordult velem.
- Még szép. - kuncogva lábujjhegyre álltam, hogy adhassak neki egy csókot. Nem elégedett meg egy szájra puszival, megfogta a derekam, hogy elnyújthassa a csókot. Belemosolyogtam és amint elhúzódtam, meglepődve tapasztaltam, hogy a szürkület majdnem teljesen sötétséggé alakult át.
- Na gyere! - mormolta és újra kézen fogott, hogy lemenjünk a kilátóból. - Mindjárt látni a csillagokat.
Hagytam, hogy húzzon lefelé, csak arra próbáltam ügyelni, hogy orra ne bukjak a lépcsőkön. Az aztán biztos emlékezetessé tenné a randit.
Sikerült megúsznom botlás nélkül, ám mire leértünk a teremben teljesen sötét lett, csupán a foszforeszkáló vészkijárat táblák és csíkok látszottak a falon és a padlón, illetve két kisebb lámpa a számítógép asztalokon.
- Helyezd magad kényelembe arrafelé. - mutatott az üvegtető alatt elterülő részre. - Kimegyek az automatához, hozok valami vacsorát.
- Ne feledd a chipset és a csokit! - emlékeztettem.
- Oké. - Henry nevetése felhangzott az ajtóból, majd hirtelen fény áradt be, ahogy kiment rajta a folyosóra. Lehet, hogy azt hiszi vicceltem, pedig tényleg megkívántam valami egészségtelent.
A terem közepére sétáltam, majd letelepedtem a szőnyegpadlóra törökülésben. A kezeimmel hátul támaszkodva felnéztem a mennyezetre - vagyis az égboltra - amelyen már megjelent néhány kis fénylő fehér pont. Nagy sóhajjal feküdtem a hátamra, hogy jobban belássam az eget, s közben még mindig alig hittem el, hogy Henry Harlow mindezt összehozta. Miattam. Meg akart lepni ezzel, de valójában ő maga volt a meglepetés nap mint nap. A gesztusaival, a kedvességével, a mosolyával... amiket korábban ritkán láttam tőle. Mintha teljesen más emberré vált volna, s már csak halvány árnyékként járna mögötte a régi énje.
Csukódott az ajtó, hallottam Henry lépéseit, úgyhogy felültem. A kezében egy nagy zacskó chips, két csomag szendvics, pár szelet csoki, a hóna alatt egy-egy fél literes üdítő.
-Maradt valami az automatában? - kérdeztem nevetve, miután mindent letett a földre mellém, és még előkerült a farzsebéből egy M&M's is.
- Nem, a vezető ki is volt bukva, de megmondtam neki, hogy úgy szólt a parancs: mindent, amit találok, hozzam. - olyan komoly arccal adta elő, hogy valaki talán el is hitte volna neki.
- Az a „parancs" egész máshogy szólt. - jegyeztem meg.
-Sajnálom, én így emlékszem. - feltette a kezét, mintha mentegetőzne, majd lehuppant mellém. - A szendó sonkás.
- Szuper. - El is vettem az egyiket, hogy kibontsam.
Ő is elvette a másikat, de a tekintete végig engem fürkészett közben.
- Elgondolkodtál. - jelentette ki kérdő tekintettel. - Valami baj van? Úristen... nem szereted a csillagokat! - tette hozzá tettetett szörnyülködéssel.
Nevetve csóváltan a fejem, és ő is vigyorgott.
- Ki az, aki nem szereti a csillagokat? Csak ámulok.
- Tényleg nagyon szép. - rágás közben feltekintett az égboltra. - Egyre több látszik.
- Igen. - hümmögtem követve a tekintetét, de gondolatban még hozzátettem: De én rád gondoltam.
Mintha olvasott volna a fejemben, rám pillantott és mindent tudó mosoly jelent meg az arcán, melyet sejtelmes fénybe vont a gyér világítás.
Egy darabig csöndben ettünk mindketten és gyönyörködtünk a csillagokban. Már majdnem végeztem én is a szendviccsel, amikor megszólalt.
- Vannak még benned kételyek?
Miért nem én tettem fel előbb ezt a kérdést? Most mentesülnék az első válaszadástól. Hiszen, ha erre az ember túl pozitívot mond, de a másik nem így gondolja, az kínos. Ha pedig elbagatellizálja, és a partner többre gondol, az pedig csalódáshoz vezet.
- Egyre kevesebb. - válaszoltam diplomatikusan. Ezzel nem állítottam valótlant, de túlzásokba sem estem, megkímélve magam a később kellemetlenségtől.
Felkuncogott és megrázta a fejét. Átlát rajtam.
- Hát benned?
- Egyre kevesebb. - jelentőségteljes pillantással idézett engem, de fekete szemében nem láttam füllentést, vagy eltitkolt szavakat.
- Akkor igyunk erre. - indítványoztam, felemelve az egyik kólát, amit hozott. - Hogy egyre kevésbé kételkedünk.
Elvigyorodott és ő is így tett.
- Egészség! - Hozzákoccintotta a műanyag üveget az enyémhez, aztán mindketten ittunk belőle egy kortyot. A rengeteg szénsavtól, még a szemem is könnybe lábadt, le is tettem az üdítőt.
Egy darabig aztán csendben néztük a csillagokat. Henry megbontotta csomagot, amelyből előkerültek a színes drazsék, aztán komolyra fordította a szót:
- Mi a helyzet a családoddal? - érdeklődött.
Sosem éreztem kifejezetten kedvet, hogy róluk kezdjek beszélni - kivéve persze Evelynt, akiről szívesen dicsekedtem, de ezt meg talán másoknak nem lett volna kedve huzamosabb ideig hallgatni. De Henry olyan aranyos, kíváncsi arcot vágott, hogy nem tudtam volna nemet mondani.
- Azt hiszem javul a helyzet. - mondtam. - Evelyn szerint anya rendszeresen jár a terápiára, úgyhogy a húgomról is lekerült egy kicsit a teher. Nem igazán tudott gondtalan fiatal lenni ebben az évben, ami az érettségi miatt amúgy is stresszes.
- Talán nem is akart volna. - vetette közbe Henry.
- Mármint?
- Hát felismerte, hogy baj van, és talán jó érzés volt neki, hogy segíthet. És ha egy kicsit is hasonlít rád... nem ment volna neki a gondolatan fiatalság élete.
Felnevettem.
- Ennyire unalmasnak gondolsz?
Megforgatta a szemét és bosszúsan kifújt egy adag levegőt az orrán keresztül.
- Felelősségteljesnek gondollak. Aki sokkal szervezettebb és gondosabb annál, minthogy csak úgy tudjon úszni az árral. Mint én... nem volt okos dolog az.
- Tehát, ha visszapörgethetnéd az időt, nem élnél ilyen... kicsapongó életet?
- Elég szépen fogalmaztál. - sötéten kuncogott. - De igen. Ha visszapörgethetném, nem így tennék... Bár akkor hogy mentem volna az agyadra, mi?
Mosolyogva vontam meg a vállam, de éreztem, hogy a kellemetlen emlékek hatására, vörösödni kezd az arcom, úgyhogy leszegtem a fejem, hátha a hajam valamelyest eltakarja. Nem hagyta azonban, az arcomra simította a tenyerén arra késztetve, hogy ránézzek.
- Remélem sikerül majd ezeket a pillanatokat kitörölnöm a sok jóval. - motyogta a tekintetemet keresve. Amikor megtalálta félszeg mosoly jelent meg a száján.
- Jó úton haladsz. - nyugtattam meg a kezére téve az enyémet. - És ez is hozzánk tartozik.
- Szép, hogy így gondolod. - oldalra biccentette a fejét egy kissé és a pillantása a szememről lejjebb vándorolt az ajkaimra, majd nagyon lassan, őrjítően lassan hajolt közelebb. A végén már ahogy beszélt az ajka súrolta az enyémet. - Köszönöm.
Nem tudtam felelni, a szám ugyanis a következő percekben mással volt elfoglalva. Minden egyes alkalommal azt hittem, hogy már nem tud új érzéseket kelteni bennem a csókja, erre újra meg újra tetőtől talpig libabőrös leszek, úgy ver a szívem, hogy majd kidönti a bordáimat, és a tűz egyre és egyre nagyobb lesz bennem. A nyaka köré fontam a karom, és ő is szorosan vont magához a derekamnál fogva. Hirtelen elhúzódott, de csak hogy a nyakamat kezdje csókolni. Beleborzongtam, miközben a hajába túrtam, aztán hirtelen felborult a világ: Henry elvesztette az egyensúlyát, és a hátára dőlt, engem is magával rántott.
Ez volt az, ami azt hiszem észhez térített mindkettőnket: hogy hol is vagyunk pontosan. Egyszerre nevettünk fel, zavaromban a mellkasába fúrtam az arcom.
- Hopsz. - mormolta, és adott egy puszit a hajamba. - Bocsi.
- Ugyan már! - Lemásztam róla és lefeküdtem mellé a földre, hogy én is a csillagokat lássam. A szívem még mindig hangosan dobolt a fülemben, igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy lecsillapítsam magam. Bárcsak most valahol máshol lennénk! Biztosan egészen másképp alakult voltak a következő percek. Nem szabad így gondolkoznom! Olyan gyönyörű itt!
Magamon éreztem a tekintetét, és ahogy kicsit oldalra fordultam, valóban engem fürkészett a fekete szempár.
- Mi az? - kérdeztem. - A csillagok ott vannak. - Böktem a mennyezet felé.
- Tudom. - suttogta és érdekes kifejezés ült ki a vonásaira. Mosolya is megváltozott. - De olyan szép vagy.
Nem tudtam hirtelen mit felelni. Egy olyan egyszerű mondat volt ez, csak négy szócska, mégis melegség öntött el tőle, és a vágytól izzó érzelmeim átalakultak valami egészen mássá. Mélyebbek lettek, súlyosabbak. Csak néztem őt, a félhomályba burkolózó tökéletes vonásait. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem jött ki hang.
- Máskor is. - folytatta aztán a torkát köszörülve. - De amikor ilyen piros az arcod... mint egy porcelánbabának.
Megérintettem a szőrös arcát, és megpróbáltam úrrá lenni a könnyeken, amik már a torkomban voltak. Ezer éve nem hatott így meg senki.
- Jó, ez hülye hasonlat volt. - kezdett el magyarázkodni félreértve a hallgatásomat. De érted...
- Nem, dehogy, csak... nem jutok szóhoz. - hebegtem.
- Nem baj. - Mosollyal nyugtázta, megfogta a kezem és elfordította a fejét, hogy mostmár a csillagokra nézzen.
Kelletlenül én is így tettem. A megannyi kis fehér pont azonban legalább annyira lebilincselőnek bizonyult. Megnyugtató, szinte hipnotizáló hatású volt, egész álló nap tudtam volna bámulni a megannyi gyémántként fénylő csillagot.
- Ez egy jó stresszkezelő program lehetne. - sóhajtottam. Főleg, ha Henry közben a kezemet simogatja, fűztem hozzá magamban. - Egy perc alatt lenyugtatná az idegeket.
- Hirdethetnénk. - helyeselt. - És nagyon érdekes, hogy mennyi mindent nem tudunk a világegyetemről. Ott van ez a sok minden, és mi semmit sem tudunk a nagyjáról. Én azért hiszem, hogy vannak világok az univerzumban. Talán hasonlóak, mint a miénk.
- Mint a Marvel-filmekben? - kuncogtam fel.
- Az jó lenne. - vigyorgott. - Imádom őket. De sok képregényt is olvastam.
- Én csak a filmekig jutottam. - vallottam be. - Pár éve kezdtem, de beszippantott.
- Képes rá.
Nem tudom mennyi ideig feküdtünk még ott és beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott. Később sem néztem az órára. Annyira örültem minden egyes alkalommal, amikor egy-egy új oldalára, egy új közös pontra derült fény. Vagy amikor egyszerre nevettünk fel valamin. Megígértettem magammal, hogy amikor kétségek ébrednek bennem, ezekre a percekre gondolok majd.
Egyszer csak, amikor már mindkettőnk háta fájni kezdett, úgy döntöttünk elindulunk. A sötétségben egyikünknek sem volt kedve gyalog elindulni - főleg nem az erdőn keresztül - így Henry taxit hívott.
- Erre nem gondoltam, amikor sétálva vágtam neki az útnak. - mondta értetlenül.
Amíg a kocsit vártuk, beszéltünk egy pár szót Bennel, aki valóban egy csupaszív fiúnak tűnt, amellett, hogy tényleg igencsak kocka volt.
- Én még maradok egy kicsit. - felelte, miután felajánlottuk, hogy jöjjön el velünk. - Itt nyugodtabban tudok dolgozni a tanulmányomon.
Tanulmány. - ízlelgettem ezt a szót magamban. - Soha még egy árva cikket sem írtam az egyetemi lapba. Nemhogy kiadni egy saját tanulmányt.
A taxis nem volt valami kedves, talán a kevésbé ismert és ritkán keresett helyszín, talán a késői óra miatt. De legalább nem kellett vele beszélgetnünk, és végülis sokkal többet nem kért mint bármelyik másik taxis.
- Ez egy jó hangulatú út volt. - ironizált Henry is, miközben a kisház felé tartottunk.
- Kifejezetten. - nevettem. - Nem baj, az este is így szuper volt!
Szembe fordult velem az ajtónál, a mosolya elégedettnek és büszkének tűnt még a sötétben is.
- Ennek örülök. - mondta őszintén. - Reméltem, hogy tetszeni fog.
- Jó húzás volt, Henry Harlow. - Megint rákacsintottam, hiába próbáltam leszoktatni magam róla. - A tarkójára simítottam a kezem a mellkasáról, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Búcsúcsóknak indult, de egy ponton túl képtelen voltam elengedni, amire ő sem segített rá túlságosan. Magához ölelt, az illata bódító volt, szinte beleszédültem. Ha helyes, ha nem, ma éjszakára nem szívesen engedném el.
- Van kedved...? - kérdeztem kissé zihálva egy pillanatra elszakadva tőle, de be sem engedte fejezni, máris rávágta:
- Van.
Gyorsan előkutattam a kulcsot, és akármennyire is remegett a kezem, sikerült beletalálnom a kulcslyukba. Benyitottam, majd ledobtam a táskámat az asztalra. Hallottam, hogy Henry becsukta mögöttem az ajtót, és épp amikor meg akartam fordulni, már meg is fogta a derekam, hogy maga felé fordítson. Kuncogva hagytam, hogy a sima ajkak újra megcsókoljanak, miközben enyhén tolni kezdett a kanapé irányába. Nekiütköztem a sötétben, lehuppantam rá, ő pedig elém térdelt a földre.
- Na jó... - Elhúzódott egy kicsit és zavarában a hajába túrt. - nem akarom, hogy azt érezd, hogy siettetem a dolgot.
- Én hívtalak be, rémlik? - emlékeztettem összeszedve a gondolataimat.
- Igen, de... de ha én ezt kihasználom, az olyan lesz, mintha... - a szavakat kereste ő is. - nem különböznél azoktól a csajoktól, akikkel... érted.
- Értem. - nyugtattam meg. Olyan aranyos volt, ahogy vívódott magával, magyarázkodott, miközben az arca egyre pirosabb és pirosabb lett, ezt még a kintről az ablakon át beszűrődő lámpafényben is láttam.
- Szóval, ha azt mondod álljunk le...
- Nem mondom azt. - siettem a válasszal. Ha ezek után abbahagyja és hazamegy megőrülök.
Neki is ilyesmi gondolhatok fordulhattak meg a fejében, mert rávágta.
- Hála istennek. - Azzal máris újra birtokba vette az ajkaimat. Felsóhajtottam, átöleltem, ő pedig a pólóm alá csúsztatta a kezét.
Először csak a hasamat cirógatta az ujjaival, de aztán elszakadt a számtól, hogy levehesse a felsőm. Gyorsan lehúztam az övét is, amitől teljesen összekócolódott a haja. Ezután sem tért vissza azonban az ajkamhoz, lejjebb haladt; először a nyakamat borította be csókokkal, aztán a mellkasomat, én pedig dús, selymes haját szántottam végig az ujjaimmal. Közben a hátam mögé nyúljt fél kézzel és szinte észrevétlenül kapcsolta ki a melltartóm, majd dobta el a szoba másik felébe, hogy a melleimmel folytassa. Minden egyes csókot sóhajokkal kísértem, mosolyogva nézett fel rám a sötétben, amikor a farmerem derekához ért. Huncut fény csillant a szemében, ellenállhatatlan volt. Őrjítően lassan kezdte el kigombolni, aztán lehúzni rólam a nadrágot, majd amikor sikerült neki, felfelé puszilgatta végig az egyik lábamat a bugyim széléig. A szívem a torkomban dobogott, olyan tűz égett bennem, amilyet már nagyon rég nem tapasztaltam. Vagy talán soha.
Felnyögtem, amikor megcsókolt odalent, de aztán felkuncogott, mert megsimogattam a karját mellettem.
-Csikis vagyok. - mormolta, de szinte csillogott a szeme a sötétben, ahogy rám nézett, miközben elkezdte lehúzni az alsóneműmet is.
Aztán megéreztem a forró nyelvét, amellyel olyan jól bánt, mint festő az ecsettel. Látszólag élvezte, hogy minél érzékibb hangokat csal ki belőlem, én pedig a végén már szinte csillagokat láttam, az egyik kezemmel a díszpárnába, a másikkal a hajába markoltam.
-Akarlak. - sóhajtottam, mert minden pillanattal csak többet és többet akartam ebből a férfiból.
- Ez is én vagyok. - mondta, s a mosolya érdekes árnyékot varázsolt a vonásaira.
Felültem a kanapén, ő is közelebb húzódott, ami jól is jött, jobban hozzáfértem a farmerja gombjához és a sliccéhez.
-Nem így értettem. - suttogtam a fülébe.
- Nem?- lehelte, de nyögésbe fulladt kacér hangja, amikor rátapintottam a vágya bizonyítékára. Simogatni kezdtem, de nem bírta sokáig, ahogy közben a nyakát csókolgattam. Feljebb emelkedett, hogy le tudja venni a nadrágját és az alsógatyáját, majd végigfektetett a kanapén.
- Na jó... - súgta, és jó hosszan megcsókolt, mintha csak arra játszana hogy tovább húzza az agyam, majd végül így azólt. - Ha ennyire akarod, megkapod.
Soha nem éreztem még ilyet senkivel. Az érintései, a mozgása, az elsuttogott szavai, minden tökéletes volt. Mintha évek óta szeretkeztünk volna már, és ez nem az első alkalom lett volna, csupán egy egyszerű este, ami nagyon jól ért véget. Mintha ebben is kiegészítenénk egymást.
Egyszer, pár hete volt Henryvel egy erotikus álmom, ami után nehezen néztem a szemébe, amikor eszembe jutott. Az mégsem volt semmi ehhez képest.
-Nagyon jó volt. - sóhajtott fel, amikor már egymás mellett feküdtünk a keskeny kanapén. Villanyt azóta sem kapcsoltunk, úgyhogy az arcából nem sokat láttam, de azt igen, hogy mosolyog. Akárcsak én. - Remélem neked is. - fűzte hozzá hirtelen.
- Persze, csodálatos volt. - simogattam meg kissé nedves fürtjeit. - De szerintem ezt láthattad.
-Csak meg akartam bizonyosodni róla. - Adott egy puszit a homlokomra.
- Furcsa, hogy egyáltalán nem érzem úgy, hogy túl hanar történt. - morfondíroztam. - Mintha ezer éve ismernélek.
- Tudom. -bólintott. - Habár nekem eléggé mások a tapasztalataim e téren... De értelek.
- Megnyugtató. - ironizáltam. Elfogadtam a közelmúltja eseményeit, de nem szerettem, ha szóba hozta. Habár ebben most én voltam a ludas.
- Úgy értettem, hogy az utóbbi időben nem igazán voltam önmagam. És nem mérvadó az, ahogy akkor alakultak a dolgaim. De azt tudod hogy veled teljesen más.
- Igazán? - húztam az agyát tovább.
- Igen. Pont amiatt, ahogy a nőkkel állatam, nem mertem először komolyabban közeledni sem feléd, sem mások felé. Na meg nyilvánvaló volt, hogy ki nem állhatsz, persze. -tette hozzá jelentőségteljesen. - De aztán láttam, hogy ha nem lépek, lehet hogy nem is lesz majd esélyem.
- Ezt hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm.
- Úgy hogy akárhová mentél, a pasasok bámultak utánad, megadta a számát az a doki is, - Úgy ejtette ki ezt a szót, mintha káromkodás lenne. - meg ott volt az az Alex gyerek... Tudtam, hogy idő kérdése, hogy foglalt legyél, én pedig örökké bántam volna, hogy sosem próbálkoztam.
Pislogva helyezkedtem feljebb, hogy valamennyire lássam az arcát.
-Tényleg? - Nem is sejtettem, hogy ilyesmi járt a fejében. Úgy képzeltem, hogy a nem-randink után kezdett csak el érdeklődni irántam... És az meg mit jelentsen, hogy bámultak a pasik? Tutira összekever valakivel, gondoltam. Talán csak azért látta így, mert Christie-vel voltam. Na ő utána utánanéznek.
- Tényleg. - Ő is felkönyökölt és egyenesen a szembe nézett. - Hirtelen kerültél az életembe, de amióta először segítettél rajtam, holott a legkevésbé sem érdemeltem meg, tetszettél. Csak én sem ismertem be magamnak. Meg hát nyilván rosszul is kezeltem...
- Hát ez igaz... - kuncogtam, de kis híján meghatott a monológja. Soha senki nem fogalmazta meg még ilyen szépen, mit érez irántam. - De jól esik.
Adott egy csókot a számra és megsimogatta az arcomat.
-Be kell ismernem, az esetek kilencven százalékában istenien néztél ki. Nyilván te is tetszettél nekem, csak aztán mindig sikerült beszólnod valamit. De amióta normális voltál velem... érezni kezdtem én is valamit. Bármit is mondtam, vagy gondoltam.
-Ezt örömmel hallom. - Újra megcsókolt. - Nem baj, ha ma éjjel itt alszom? Nincs kedvem visszamenni...
- Dehogy baj. - vágtam rá.
- Holnap reggelre megyek? Hatkor kell kelnem. Így sem baj?
- Egyáltalán nem. - mosolyogtam rá. - Este csinálunk valamit?
- Valamit? - visszhangozta kacéran.
Rosszallóan megböktem meztelen hasát.
-Elmehetnénk moziba. - vetettem fel. - Aztán majd meglátjuk. - tettem hozzá vigyorogva.
- Jól hangzik. - nevetett, és felült azon a kevés helyen, ami maradt a kanapén. - Gyorsan lezuhanyoznék. Nem csatlakozol? - Direkt jó lassan állt fel, majd sejtelmesen hátranézett a válla felett.
- De, egy pillanat és megyek. - feleltem, csakhogy végignézhessem, amint ruha nélkül, ruganyos mozgásával távozik a fürdőszoba felé.