A hartfordi bébiszitter

XXXI. fejezet

                Miután Evelyn hazament a napok már szinte eseménytelenül teltek. Anya persze nem hozott szóba engem többé, viszont húgom elmondásai alapján változni sem változott semmi. Még hetekkel később is csupán annyi történt, hogy jobban törődött Evy-vel, az érzéseivel, a tanulmányaival és az életével. Ha már csak ennyit sikerült elérnem, nem volt hiába való a hazautazásom, gondoltam először. De aztán rá kellett jönnöm, hogy némi csalódást is érzek legbelül. Mintha valami nagyobb, jelentősebb dologra is számítottam volna, ami mégsem valósult meg. De mégis mire? Hogy anya felhív és zokogva bocsánatot kér, majd erősködik, hogy menjek haza? Nem. De talán addig eljuthatott volna, hogy beismeri a hibáit és változtat.

Elmúlt már a gyerekkor, nem lenne szabad hinnem a mesékben.

Nathannek azonban még nem múlt el, habár megállíthatatlanul nőtt és fejlődött. Minden héttel egyre jobban tapasztaltam. Ahogy beköszöntött az október, már fel tudott térdelni; lassan mászni kezdett. Emiatt persze Barbara teljes lázban égett, egyik nap, mire egy nap szabadság után betettem a lábam a házba, minden szegélyen élvédőt láttam, a fiókokon, és a szekrényeken, amelyeket felkapaszkodva elérhette, gyerekzárat találtam, a lépcső előtt pedig lent és fent is, egy kerítés zárta el az utat. Némileg túlzásnak éreztem, tekintve, hogy Nathan ébren töltött óráiban egy fél percre sincs egyedül hagyva. De kiderült, nem csak én.

- Ne is mondd. – csóválta a fejét Henry aznap este. – Tegnap délután csak egy rohadt szendvicset akartam csinálni magamnak, meg kellett érte küzdenem.

Felkuncogtam.

- Nem tudtad kinyitni a hűtőt?

- Dehogynem... – mondta magabiztosan, de aztán a szemét forgatva, kevésbé határozottan hozzáfűzte: - Harmadszorra.

Még jobban elkapott a nevetés, nem igazán tudtam visszafogni.

- Miért te elsőre ki tudtad? – kérdezett fel kissé sértődötten.

- Igen. De nyugi, Sarah, is megküzdött vele.

- Akkor majd vele megbeszélem, hátha ő nem lesz ilyen gonosz. – forgatta a szemét Henry, de már kuncogott.

Sarah konkrétan az egész napot szitkozódással töltötte.

- Rövid úton az őrületbe fog kergetni ez a sok szar. – sziszegte másnap is, amikor a mosdóból tért vissza. Ritkán káromkodott úgy igazán, egyszerre volt szórakoztató és meghökkentő hallani ezeket a szavakat. – Az én lányom úgy felnőtt, hogy egy ilyenem sem volt. Nevetséges.

- Sőt úgy gondolom, hogy a középkorban sem tettek a lépcső elé kerítést, mégsem haltunk ki. - fűztem hozzá, miközben a hordozójában éppen Nathant próbáltam zöldborsópürével etetni.

- Na, igen. – sóhajtva leült hozzánk az asztalhoz. Nathan kikerekedett szemekkel hallgatta. – Rég volt időnk beszélgetni.

- Tudom. – Bántott is, korábban nap mint nap csacsogással töltöttük az időt, de mostanában, ha Henry nem dolgozott, vele voltam.

- Nem szemrehányás akart lenni, én sem mindig érek rá. - sietett leszögezni. – Csak már kíváncsi vagyok, hogy alakul köztetek a dolog? Kívülről úgy látom, nagyon jól. – A szája széles vigyorra húzódott.

Éreztem, hogy kissé elpirultam. Pont olyan nyálasan festhetünk kívülről, mint a filmeken az andalgó párocskák...

- Tényleg jól megvagyunk. – bólogattam, megtörölve Nathan száját, ami már csupa zöldben játszott. - Néha még mindig nehezen hiszem el, hogy eljutottunk idáig.