A hartfordi bébiszitter

XL. fejezet

A szilveszter nagyon jól sikerült, meghitt, családias hangulatú volt négyesben. Christie-vel kevertünk koktélokat, társasjátékoztunk, kártyáztunk, éjfélkor megnéztük a tévében az élő visszaszámlálást, majd koccintottunk egy pezsgővel és nagyjából hajnali háromig beszélgettünk tovább, a 2020-as év pop slágereit hallgatva a háttérben. Nagyon jó érzés volt látni, hogy Henry mennyire megtalálta velük az összhangot, de még inkább örömet okozott Christie és Steve kapcsolata. Sosem láttam még ezelőtt barátnőmet ilyen boldognak és felszabadultnak senkivel. Steve pedig egy teljesen új arcát mutatta meg a lány mellett: őszinte, életvidám, jóképű sráccá változott, akit eddig nem ismertem. Ezért is örültem a viszonyuknak, hiszen a futólagos munkakapcsolatból, ami köztünk volt Steve-vel, egy kezdődő barátság lett. És az embernek szüksége van a nehéz időkben ilyen barátokra. Amennyire láttam, és amiket Henry is mondott, ő is jól érezte magát. Nem feszengett, nem volt számára kellemetlen ez a kis társaság, amelybe ő is csak nemrég került. Nyitottan állt hozzájuk, és a hajnali beszélgetés során ugyanolyan őszinte volt velük, amilyen velem szokott lenni. Mondhatnánk, hogy ez csupán az alkohol hatása, de érzésem szerint, sör és pezsgő nélkül sem esett volna nehezére megnyílni barátaimnak, akik szintén viszonozták ezt a gesztust. Egy nap alatt, mi négyen, kifejezetten közel kerültünk egymáshoz, és ha másért nem is, ezért megérte ezt a szilveszteri hagyományt betartani.

Ám az évkezdés mindig hoz magával egyfajta nyomást is, hogy fogadalmakat kell tennünk, változnunk kell, sőt meg kell váltanunk a világot. Christie-ék tettek ilyen-olyan fogadalmakat becsípett állapotban éjszaka, de én mélyen hallgattam. Amiket meg kéne fogadnom, azokat nem fogadhattam meg, hiszen mi van, ha nem tudom majd őket betartani? Akkor folyton ott lenne a mellkasomban az a szorító érzés, ami egyébként is megjelenik időről időre.

Miket kéne megfogadnom?

Először is hogy visszamegyek az egyetemre, komolyan veszem a céljaimat és csak a tanulásra, a jövőmre fókuszálok. De hogy fogadhatnám meg ezt? Ha Harlowéknak szüksége van rám és ilyen jól keresek, lehet, hogy okosabb, ha még maradok, ameddig Nathan nem lesz legalább másfél-két éves, hogy bölcsődébe adhassák. Kötődni kezdett hozzám, ahogy egyre nagyobb, annál inkább észrevettem, hogy felismer, szereti, ha ott vagyok vele. De talán ez pont az egyetem mellett szólna. Mert most még nem okoznék akkora törést a kissrác életében, mintha kétéves korában lépek olajra, őt pedig bedugják a többi korabeli szörnyecske közé. Talán ez volna a felelősségteljes döntés, de én képtelen voltam meghozni.

Aztán ott volt a család. Tehetnék fogadalmat arra is, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindkét szülőmmel normális kapcsolatra törekedjek. Hiszen, ha anyának adtam egy második esély, apámnak miért ne adhatnék? A válásuk előtt jóban voltunk, elképzelhető, hogy sikerülne újra közel kerülnöm hozzá, és ezzel talán az ellenségeskedést is a minimumra tudnám csökkenteni anyámék felé. Ám egyelőre erről is úgy gondoltam, hogy nem tudom megtenni. Akárhányszor a sok nem fogadott hívásra gondoltam.

Az egyetlen fogadalom, aminek értelme is lehetett volna, az Henry-re vonatkozott. Egyértelműen komolyra fordult a kapcsolatunk, volt nála egy fél szekrényem, két fiókom, és egy polcom a konyhában, tele a saját bögréimmel, amiket én gyűjtögettem. Ha mást nem, tehát, ezt legalább komolyan is kéne vennem és beletenni mindent, amim csak van. Hiszen mi vagyunk egymásnak ezen a világon és – néhány emberen kívül– sok mindenkire nem számíthatunk.

- Te sem vagy a toppon? – nyögte Christie másnap délben, amikor csatlakozott hozzám a konyhaasztalnál, egy bögre kávéval a kezében.

- Csak a fejem fáj. – vontam vállat, és felé löktem a fájdalomcsillapítós dobozt, amiből pár perce vettem be magam is egy rózsaszín pirulát.