Nem is hittem volna, hogy izgulni fogok. Hiszen most nem csupán a munkaadóimmal fogok vacsorázni Hálaadáskor, hanem a barátom szüleivel. Akik közben azért mégiscsak a „főnökeim". Ötletem sem volt, mire számítsak, milyen lesz, hogy fog zajlani, mennyire lesz kínos... Mondjuk ez utóbbi kérdésre a válasz valószínű volt: nagyon.
Henry persze próbált nyugtatni, úgy tenni, mintha minden napos dolog volna.
- Átmegyünk, eszünk, hazajövünk. – nyomatékosította sokadszorra, miközben lerítt róla, hogy valójában ő is izgul és aggódik miatta.
- Ez már kezd úgy hangzani, mint az Egy bogár életében. – nevettem fel, miközben a pitéhez gyúrtam a tésztát. – „Jönnek, esznek, elmennek."
- Miben? – fordult felém Henry a telefonja képernyőjéről. A hűtőnek támaszkodva üzengetett éppen egy haverjával.
- Egy bogár élete. – ismételtem meg hátha csak nem hallotta jól, ám a tekintete továbbra is zavaros maradt. – A mesefilm. Tudod Disney, Pixar....
Gúnyos grimasz jelent meg tökéletes formájú ajka mentén.
- Nem egy barlanglakó vagyok, tudom, mi az a Disney. Csak azt a bogaras mesét nem ismerem.
Megütközve bámultam rá.
- Ez komoly? Sosem láttad?
A fejét rázta.
- Pedig klasszikus.
- Anyámékkal ritkán néztem mesét, néha bekapcsoltak egyet-kettőt, hogy ellegyek magamban, de keveset láttam. – vont vállat. – Oroszlánkirály megvan, az Aladdin is, azt szerettem gyerekként. Láttam a Toy Story-t is, talán.
- Mindet?
Most rajta volt a meglepődés sora:
- Mindet? Miért, hány van?
- Mostmár négy. – válaszoltam. – De gyerekkorunkban az első kettő volt még csak. Azok is a legjobbak.
- De gáz vagyok. – nevetett fel, de tényleg elvörösödött.
- Dehogy! – legyintettem, aminek következtében egy adag lisztet szóltam a nadrágjára. Mindketten jót nevettünk. – Szóval nem gáz, nem mindenkinek ilyen a gyerekkora.
- Mármint szar?
A szemet forgattam.
- Vannak ennél rosszabb gyereksorsok is. A lényeg, hogy még mindig pótolhatod. Én ismerem az összes kötelezőt, rengeteget néztünk anyáékkal, amikor kicsik voltunk. Ha gondolod, megnézhetjük őket.
- Nem vagyunk ehhez már öregek? – kérdezte félig bizonytalanul, félig csipkelődve.
Kétkedve emeltem rá a tekintetemet, miközben a sodrófát kerestem a fiókban.
- A magad nevében beszélj! Nekem még a húsz közelebb van, mint a harminc.
- Áh – Drámaian a mellkasához kapott. – kés a szívembe!
- Sajnálom. – kuncogtam. – Te kezdted.
Nevetve csóválta a fejét.
- Jól van, ha végeztél a pitével, megnézhetjük ezt az... Egy bogár életét.
- Oké. – biccentettem, és felé nyújtottam az almákat meg a reszelőt. – Ha már a tésztával nekem kellett szenvednem, az almát lereszelhetnéd.
- Sütni nem szeretek, az éttermünkben volt egy cukrászunk, azzal nem volt dolgom. – ismerte be. – Egyszer-kétszer sütöttem ezt-azt, de nem lett olyan szuper, úgyhogy letettem róla.
ВЫ ЧИТАЕТЕ
A hartfordi bébiszitter
Любовные романы„Sosem szerettem kifejezetten a gyerekeket. A húgommal három év van köztünk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel, a családban nem volt soha kisgyerek, a szomszédok pedig egyszer sem kértek meg, hogy ugyan vigyázzak már a kislányukra egy estét, amíg ők...
