A hartfordi bébiszitter

IV. fejezet

A jel, hogy Harlowék nem rossz emberek, még váratott magára. Minden nap úgy mentem át hozzájuk, hogy arra számítottam, minden más lesz, és egyszeriben látok majd rajtuk némi pozitív változást. Ha nem is sokat, valamicskét. Ám, hiába is akarjuk felgyorsítani az élet folyamatait, azok nem történnek meg hamarabb. Sőt, általában éppen ellenkezőleg: minél inkább várjuk, annál később érkeznek.

Egyből másnap be is bizonyosodott mindez. Minden úgy ment, ahogy szokott, annyi különbséggel, hogy a házaspár korábban hazaérkezett a munkából, mert a házassági évfordulójuk megünnepléséül el terveztek menni a kedvenc éttermükbe vacsorázni. Mrs. Harlow meg is kért, hogy maradjak tovább, amíg haza nem érnek. Csinálhattam volna belőle ügyet, hogy aznap reggel szólt erről, de mivel minden este hullafáradtan esek be még azóta is az ágyba, nagyjából kilenc óra tájban, az esti programomat nem húzta keresztbe, és amúgy is a munkakörömbe tartozott.

Délután, Barbara jött haza hamarabb. Futtában odament az alvó gyermekéhez a babakocsihoz, majd felment, hogy lezuhanyozzon és készülni kezdjen. Éppen akkor lejtett vissza az étkezőbe a bokáig érő, virágmintás selyemköntösében, vizes hajjal, amikor fia felébredt, és a karomba vettem. Ekkor láttam először smink nélkül, s egyúttal ténylegesen annyi idősnek amennyi valójában volt: negyvenkettőnek.

- Sarah! – Az arca kifejezéstelen volt, szinte már rideg, de lehet, hogy ezt a benyomást csak a szemhéjtus, a púder és a rúzs hiánya keltette.

- Igen? – A megszólított kilépett a konyhából, két kezén két kanárisárga, könyékig érő kesztyűvel. Éppen a hűtőszekrényt pucolta ki.

- Takarítottad ma a hálószobát? – Egy egyszerű kérdés volt, mégis valahogy megannyi mögöttes tartalmat sugárzott.

- Nem, Mrs. Harlow, tegnap takarítottam. – válaszolta készségesen a szobalány. – Miért, valami gond van?

- Nem volt bezárva az ajtó.

Mindig zárva tartották azokat a szobaajtókat, ahová nem akarták, hogy bárki bemehessen, és csak nekik, meg Sarahnak volt hozzá kulcsa. Megsértődhettem volna, de valószínűleg én is ezt tenném a helyükben, ha egy vadidegen jár-kel az otthonomban, miközben dolgozom. Meg hát, amúgy sem voltam kíváncsi sem a hálójukra, sem a többi szobára.

- Ma még nem is jártam odafent. – mondta Sarah.

Hirtelen csend lett, és bár addigra már az előszobába sétáltam át Nathannel, így háttal voltam nekik, mégis úgy éreztem, Barbara tekintete lyukat éget a hátamon. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem figyelt a párbeszédre, dúdolgatni kezdtem Nathannek, és elindultam vele hátra a terasz irányába.

Azonban nem dúdoltam elég hangosan ahhoz, hogy a következő mondat, ne üsse meg a fülem:

- Nem kérdeztelek volna fel, de sehol nem találom a rózsaarany Wellington karórámat. Hátha... máshová tetted esetleg takarítás közben.

Sarah válaszát nem hallottam már, inkább kimentem a levegőre. Leültem a babával a hintaágyra és enyhén meglöktem magam. Tetszett neki, békés arccal nézett rám.

Igyekeztem nem foglalkozni a hallottakkal, hiszen egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy Barbara bárkit is meg akart gyanúsítani. Saraht biztosan nem, ha pedig engem akarna, megvárom, amíg szemtől szemben is megkérdez, gondoltam.

Nem kellett sokat várnom. Alig egy órával később, amikor Nathant vittem fel az emeletre, hogy megvacsoráztassam, épp összetalálkoztam vele az emeleti folyosón. A szobájukból jött ki, egy földig érő vörös, testhez álló, ujjatlan ruhában, és immár hozzá illő sminkben. A haját egy fokkal jobban beondolálta, mint máskor, és erőteljes gyümölcsös parfümfelhő lengte körbe, mint valami erőtér. Csak addig néztem rá, amíg kipréseltem magamból egy kedvesnek látszó mosolyszerűséget, de ő ezt kihasználta arra, hogy megszólítson: