A hartfordi bébiszitter

XXVI. fejezet

Olyan erővel vágtam be a kocsi ajtaját, hogy visszhangot vert a sötét, esti udvaron. Legszívesebben felüvöltöttem volna tehetetlenségemben, vagy az egyik díszkővel a járda mellől, bedobtam volna Barbara ablakát. Egyiket sem tehettem, be kellett hát érnem azzal, hogy minden erőmet beleadva rúgtam be a kisház ajtaját, aztán csaptam be maga mögött, majd dobtam le a táskámat a földre. Egyenesen a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak, és végre lefekhessek aludni. Hátha holnapra valami megváltozik. De hát hogy is változna meg bármi is? – kérdeztem magamtól, miközben idegből elzártam a csapot a zuhanykabinban, és kiléptem a szőnyegre. Csak akkor változna meg, ha tennénk érte. De nem tehetünk semmit. Ez lehetett volna a patthelyzet szótári példája. Henry még holnap is Harlowék fia lesz, én pedig még mindig a bébiszitterük. Egyiken sem tudunk változtatni. Henry-nek talán el kéne költöznie, de egyelőre ez is kizárt volt. Meg hogyan is várhattam volna el, hogy csak miattam adósságba verje magát, úgy hogy nincs biztos munkahelye sem? Az egyetlen, amin tudtunk volna változtatni, az az, amit javasoltam. A kapcsolatunk...

Lerogytam az ágy szélére a hálóingemben, és az ablak felőli oldalára pillantottam, ahol mindig Henry szokott feküdni, amikor itt tölti az éjszakát, és olyan hiány támadt a lelkemben, mintha legalábbis a karomat vagy a lábamat veszítettem volna el.

Azzal, hogy azt javasoltam, találkozzunk kevesebbet, éppen azt a félelmünket tápláltam, hogy majd a szülei miatt fog tönkre menni a kapcsolatunk. – jött a gondolat. – Henry is ettől tartott, hogy éket ver közénk a titkolózás, én pedig egyre csak nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, holott ugyanúgy aggódtam én is. És mégis én mondtam ki, hogy találkozzunk kevesebbet.

A falhoz vágtam a kipárnámat és a dühtől könnybe lábadt szemmel kezdtem fel-alá járkálni a hálószobában. Lehet, rosszul döntöttem. Amikor kimondtam, azt hittem helyesen, logikusan cselekszem, de van helye a szerelemben logikának? Meg kellett volna beszélnem előtte az aggályaimat vele, hogy együtt találjuk ki, mi legyen? Nem csak úgy derült égből közölni vele?

Magam előtt láttam döbbenettől csillogó fekete szemeit, elképedt vonásait, melyek később dühössé váltak. Ezzel pont azt csinálod. „Amit nem akartunk. Hogy a családom tönkre vág minket." – hallottam a fejemben ingerült, értetlen hangját.

Azt tettem volna? Én tettem ezt tönkre? Joggal haragszik rám? Sosem éreztem még ennyire bizonytalannak magam. Rendszerint mindig biztos voltam a döntéseimben, és hogy mikor mit kell tennem. Most pedig álltam a szobaajtó keretének támaszkodva, és fogalmam sem volt, mi az istent csináljak. De hát valakinek józanul kellett gondolkodnia. De vajon az jó ilyenkor?

Próbáltam Christie megnyugtató szavaira gondolni. „Folytatnotok kell így a kapcsolatot, és hagyni, hogy úgy alakuljon minden, ahogy kell." Azt mondta ne szúrjam el azzal a kapcsolatot, hogy túlizgulom. De közben megijedtem. Megijedtem, hogy a sok jó dolog, amelytől a napjaim tökéletessé és boldoggá váltak egy hónapja, egyik percről a másikra tönkre mehet, amint Barbara elkezdett faggatózni. Féltem, hogy tönkreteszi az egészet, és talán tudat alatt arra gondoltam, hogyha kicsit távolabb kerülünk egymástól, nem fog annyira fájni? Vagy hogy jobb, ha minél előbb megtörténik, amikor még csak az elején tartunk? Nem tudom. Ennyire csak nem vagyok önszabotáló... Bár az igaz, hogy néha napján nem éreztem úgy, hogy megérdemlem Henry-t és ezt a kapcsolatot. Csak azt éreztem, hogy a sok rossz után ez a jó nem tart majd sokáig, és hamarosan újra padlóra fogok kerülni. És az lenne a normális nekem. Hiszen évek óta úgy éltem, miért változna meg ez hirtelen. Ha Henry ezek után még hajlandó szóba állni velem, egyszer akkor is véget ér ez az egész köztünk egyszer... Az én esetemben már csak így kell végződnie. Mindkettőnknek nagyobb céljai vannak, melyeket talán nem lehet majd összeegyeztetni.