Legendákra vadászunk

23

Kinyitva a szememet egészen meglepő látvány fogadott. Egy kórházban voltam. Legalábbis valami ilyesmire emlékszem, amikor véletlenül betévedtünk egybe anyuékkal. Fertőtlenítő szag és szemet sértően sok fehér szín. Az ágy amin feküdtem kékre hajazó halvány színű volt. Legalábbis oldalra fordítva a fejemet a lapos párnaszerűség ilyen színű volt. Több ember is volt odabent, de mindegyik beteg és nem a barátaim vagy ismerőseim. Felültem és kissé megmaszíroztam a fejemet. Miért hoztak ide? Hol vannak a többiek? Az éjjeli szekrényemen feküdt a telefonom. Oda nyúltam érte és a hideg eszközt felébresztve az erős fény irritálta a szememet. Nem volt semmi értesítésem, de az idő megragadta a figyelmemet. Hajnali 3 óra volt. A telefon könyvből kikerestem MArkus számát, de mielőtt hívtam volna eszembe jutott, hogy biztosan alszik és nem akarom semmiségekkel zavarni. Lezártam a telefonom, majd átdobtam a paplant a lábamon. A hűs levegő szinte lecsapódott a lábaimra, mire összeborzongtam. A ruhám a kis széken mellettem hevertek, de elég piszkosak és véresek voltak. Mivel semmi más nem volt felkaptam őket, majd az ajtó felé siettem, de odakint a lámpák égtek és mikor kilestem nővérek járkáltak. Nem voltam még ilyen helyen, de a filmekben soha nem engedik haza a betegeket ha csak leakarnak lépni, mert már amúgy jól vannak. Egyetlen út maradt. Az ablak. Kitárva a fakeretet hajoltam ki. 3 emelt magasan vagyunk. Megvizsgáltam a falat, amin a párkányok kissé messze voltak egymástól, de volt egy ét díszítés vagy zászló tartó ami jó kapaszkodónak bizonyult. Felugrottam hát a párkányra, majd átdobva a lábaimat ereszkedtem le a következő kiszögelésre, majd így tovább egészen az aljáig, ahol csak egy kisebb távolság akkora volt mintha a játszótéri mászókáról ugranék le. Ahogy végre elindultam zsebre dugott kézzel a furgont kerestem a szememmel a parkolóba, majd a kórház körül is. Végül 2 utcával arrébb találtam meg, majd kopogtattam a hátsó ajtón. Először semmi sem történt, aztán hirtelen kitárult az ajtó és Auróra fogott rám egy fegyvert. Igaz elég bénán tartotta, de nem is az volt a lényeg. Mosolyogva emeltem fel a kezeimet.

- Wow nyugi tigris.

- Karen - fújta ki a levegőt, majd az ajtót elhúzó Nate is kidugta a fejét.

- Mit keresel itt? A kórházban kellene lenned.

- Én jól vagyok - tárom szét a karom. - Csak egy kis agyrázkódás. Kialudtam - kacsintottam.

- Jó hogy jól vagy - bizakodott mosolyogva a lány. 

Én is beszálltam melléjük, majd körbe néztem a kis helységben.

- Hol van Chris? -kérdeztem.

- Ömm - egymásra néztek, majd Nate válaszolt. - Karen mikor utána mentem a múzeumba hogy segítsen kivinni titeket...

- Megsérült? - kerekednek el a szemeim. - A francba, hol van? - néztem az ajtó felé indulásra készen.

- Nem, nem erről van szó.

- Akkor? - kezdtem elveszteni a türelmemet.

- Miután különváltunk hogy megkeressünk, Chris...nem kereset téged - lassan mondta én mégis teljesen összezavarodtam.

- Hogy?

- Mikor utána mentem ő a kameráknál ült, de egy tőrt egyensúlyozva az ujján hátra dőlve forgott körbe-körbe.

- Nem - ingattam a fejem. - Az nem Chris volt. Biztos megint átakartak verni.

- De ő volt az Karen. Nem érdekelte, hogy életveszélyben vagy. A kamerákon pedig láthatta Aurórát is, de nem segített.

- Én ezt nem értem. Biztosan még ájult vagyok. Ezt csak képzelem.

- Minket is megviselt - lesütött tekintetét felvezeti rám.