Két lány egyszerre érkezik az Ilvermornyból a Roxfortba úgy, hogy előtte még csak látásból sem ismerték egymást. Véletlen lenne? Lehetetlen. A kérdés már csak az, hogy ki intézte ezt így és miért tette?
A lányok mindenesetre a legjobb kezekbe kerül...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Miután elváltunk Camillával, próbáltam megkeresni az apámat, aki azt ígérte, hogy itt lesz időben, hogy hazavigyen. A tömegen átvágva kiszúrtam az öltönybe bújtatott alakját és hosszú szövetkabátját. Kicsit sem lehetett volna feltűnőbb egy tucat varázsló között a magnix ruhájában... Az utazóládámat magam után húzva indultam meg felé, és ő csak akkor vett észre, amikor közvetlenül elé értem. Ha valaki ránk nézett volna, nem hitte volna el, hogy apa és lánya vagyunk, hiszen kevésbe sem lehettünk volna különbözőbbek. Neki sötétszőke haja és jádezöld szemei voltak. Még csak a magasságunk és az arcformánk sem egyezett meg. Az egyetlen dolog, amink hasonlított az az orrunk volt, de lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak.
- Mehetünk? - kérdezte apa, amint átvette tőlem a csomagomat. Nem mintha többre számítottam volna, de azért egy ölelés, legalább egy szia jól esett volna, hiszen fél éve nem láttuk egymást. Mondjuk már azért is hálás voltam, hogy legalább megjelent, mert kinéztem volna belőle, hogy a munkáját választja helyettem. Mielőtt helyeseltem volna, találkozott a tekintetem Remuséval, aki a szülei kíséretében vonult a kijárat felé. Hihetetlen volt a hasonlóság közte és a szülei között. Az apja ugyanolyan magas és vékony volt, a szőkésbarna haját pedig egyértelműen az édesanyjától örökölte. Köszönésképpen intett nekem egyet, mire viszonoztam a gesztusát. - Egy barátod?
- Igen, jóban vagyunk - bólintottam reménykedve, hogy nem képzel semmi többet a szituációba. Már csak az hiányzott volna, ha elkezd a fiúkról kérdezősködni. Abból nem jöttem volna ki túl jól. De a válaszom ellenére is úgy fürkészte az arcomat, mintha ki akarná találni mit is jelent pontosan a jóban vagyunk. Hát azt.
***
A legeslegelső vacsoránk együtt apámmal nem is telt olyan kínosan, mint amire én számítottam. Mivel már este volt, mire beérkezett a vonat Skóciából Londonba, nem tudtam sok mindent csinálni. Apa megkérdezte, hogy éhes vagyok-e és annak ellenére, hogy nem voltam a sok édességnek köszönhetően, amiből jócskán bevásároltunk a vonaton, egyszerűen rábólintottam. Mikor lerakta elém a new yorki módra elkészített pizzát, kénytelen voltam elmosolyodni rajta. Otthon minden héten legalább egyszer pizza volt nálunk a vacsora, már mióta az eszemet tudtam, de a Roxfortban eltöltött időm óta nem is gondoltam rá.
- Jó étvágyat! - Apa velem szemben foglalt helyet, kezében egy vaskos dossziéval, amin felfedeztem a minisztérium címerét.
- Te nem eszel? - A kérdésemre feltekintett a lapokból és megrázta a fejét.
- Majd később - válaszolta.
- Azt hittem nincs munka az asztalnál - emlékeztettem a szabályra, ami a családunk minden tagjára érvényes volt otthon. Mivel anya és apa is egyaránt bele volt feledkezve a munkájába egész nap, így az asztalnál tabu volt azzal foglalkozni.
- Bocsánat Rebeca, elfeledkeztem róla. Ha egyedül vagyok sosem tartom be. - Hirtelen megsajnáltam, mivel nem is gondoltam bele milyen lehet neki minden napot egyedül tölteni társaság nélkül. - De most tényleg nagyon sok a dolgom.
