Két lány egyszerre érkezik az Ilvermornyból a Roxfortba úgy, hogy előtte még csak látásból sem ismerték egymást. Véletlen lenne? Lehetetlen. A kérdés már csak az, hogy ki intézte ezt így és miért tette?
A lányok mindenesetre a legjobb kezekbe kerül...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Zord, esős szerdára esett a szeptember elseje. Világoskék kötött pulcsimban ácsorogtam a számomra teljesen ismeretlen peronon és igyekeztem kizárni a mellettem álló szüleim halk beszélgetését arról, hogy a bostoni South Station mennyivel szebb, mint a King's Cross. Csendben szemléltem meg a velem egykorúakat tudván, hogy két egész évet fogunk még együtt eltölteni.
– Mindjárt tizenegy – szólalt meg anyám a szavait felém intézve, miközben a karórájára pillantott, ami megcsillant a beszűrődő halovány fényben. Pontosan tudom, hogy direkt csinálta így. – Lassan ideje lenne felszállnod.
– Ennyire zavarok? – fordultam felé tettetett sértettséggel, majd felnevettem az unott szemforgatásán. – Rendben. Hát akkor jók legyetek! – Dobtam nekik két puszit a levegőben, miközben a ládámat magam után húzva elindultam a vonat felé. Sosem voltunk az az ölelkezős család.
– Vigyázz magadra! – integetett utánam apám és letörölt pár képzeletbeli könnycseppet az arcáról. Nevetve bólintottam, majd megfordulva kinéztem egy olyan ajtót, ami előtt épp senki nem állt sorba a feljutásra várva és elindultam felé. A mozdony kettő rövid sípszót hallatott, mire mindenki nekilátott fejvesztve búcsúzkodni és felszálláshoz szedelődzködni.
A vonat folyosójáról még épp ki tudtam pillantani, hogy lássam, amint a szüleim kicsit távolabb álltak és megrökönyödve nézték a felfordulást. Arra gondoltam, hogy külső szemmel vajon mennyire lógtak ki a tömegből. Anyám hosszú szőrmekabátja mindenképp feltűnő és egyedi darab volt, de talán okot még nem adott arra, hogy valaki külföldinek nézze miatta.
Nem tudtam sokáig bámészkodni kifelé, mert a diáksereg elindult a folyosón, ezért nekem is tovább kellett haladnom. Egy üres fülkét keresve sétáltam – ami nem bizonyult könnyű feladatnak –, amikor lassan elindultunk. Furcsa és kissé nyomasztó érzés volt egy teljesen idegen közegben lenni, ahol egyetlen egy ismerős arc se jött velem szembe, és ahol láthatóan mindenki ismerte a másikat.
Elértem egészen a vonat legvégébe, de egyetlen üres helyet sem találtam, más emberekhez beülni pedig nem volt bátorságom. Sóhajtva álltam meg és bámultam ki a hátsó ablakon, figyelve azt, ahogy egyre távolodtunk Londonból. Hirtelen egy fiú lépett ki a legutolsó fülkéből – ahol egyébként be volt húzva a függöny az ajtón –, de valószínűleg nem láthatott, mivel hátrafordulva röhögött valamin a haverjaival, ezért egyenesen nekem jött. Lendületemet vesztve borultam el.
– Ó, ne haragudj! Minden oké? - nézett le rám meglepődve, miközben rögtön nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. A könyökömet dörzsölgetve bólintottam, majd engedtem, hogy felhúzzon a földről. Amikor újra a talpamon álltam, jobban szemügyre vettem az ismeretlent. Akkor tűnt csak fel, hogy valójában milyen jóképű: nálam jóval magasabb volt, sötét haja a vállát súrolta, szürke írisze pedig fényesen csillogott, ahogy sajnálkozva nézett rám.
