Két lány egyszerre érkezik az Ilvermornyból a Roxfortba úgy, hogy előtte még csak látásból sem ismerték egymást. Véletlen lenne? Lehetetlen. A kérdés már csak az, hogy ki intézte ezt így és miért tette?
A lányok mindenesetre a legjobb kezekbe kerül...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mivel a lehető legkésőbb érkeztem, az apámnak köszönhetően, aki a munkájára vonatkozva gyorsan lelépett otthonról, így egyedül kellett elvonszolnom a hatalmas utazóládámat a King's Crossra. Vagy ötször kellett útbaigazítást kérnem, amíg elértem az állomásra, ott pedig addig keringtem, míg meg nem találtam az átjárót a 9 és háromnegyedik vágányra. A vonat éppen indulni készült, mikor a búcsúzkodó szülők tömegén átvágva felszálltam a vonatra. Addig jártam a fülkéket, amíg rá nem találtam négy fiú és egy lány társaságára. Nem tudtam, hogy a sors vagy a véletlen hozott össze egy szintén Amerikából érkező lánnyal, de örültem neki. Amint kedvesen üdvözöltek és beszélgetésbe elegyedtünk, elszállt minden szorongásom az első nappal kapcsolatban.
A több órás vonatút szinte eltörpült a társaságban, amibe hirtelen keveredtem. A fiúk hihetetlenül közvetlenül beszélgettek velünk annak ellenére, hogy csak most találkoztunk (ami lehet azért volt, mert lányok voltunk), és Camillával is úgy társalogtunk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Mindig sikerült hamar barátokat szereznem, de szerintem ez alkalommal megdöntöttem a rekordomat.
Kicsit megzavart, hogy az elsőéveseket külön szólították, mikor leszálltunk a vonatról, hiszen Camillával mi is újak voltunk. A fiúk viszont olyan gyorsan elhúztak minket a fiákerekhez, hogy megkérdezni sem volt időm. Így a kastélyba való utat is velük töltöttem. Távolról az épület hatalmasnak és rémisztőnek tűnt, de az ablakokon kiáradó fények megmagyarázhatatlan melegséget árasztottak magukból. Ekkor a fiúkra pillantottam, hogy felmérjem az egyenruhájukat - mind a négyen vörös-arany logóval ellátott talár viseltek, közepén egy oroszlánnal - és kakukktojásnak éreztem magam az egyszerű fehér garbómban és farmeromban. Camilla is magnixruhában volt, viszont mindketten magunkra kaptunk egy-egy fekete talárt, hogy ne tűnjünk ki annyira a fiúk közül. Útközben rengeteget meséltek az iskoláról, szinte minden tanárról részletes jellemzést rittyentettek - azaz szidták őket percekig, amiért majdnem megbuktatták őket év végén. Csak az igazgatót, Dumbledore-t és egy bizonyos McGalagony professzort nem győztek dicsérni. Be kellett valljam, kíváncsivá tettek.
Amint beértünk a kastélyba ismét kerülgethettük a tömeget. Egy nagydarab fiú bocsánatkérés nélkül majdnem fellökött. A vékony Remusba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom.
- Milyen bunkók egyesek - morogtam sajgó vállamat dörzsölgetve.
- Csak britek - nevetett Camilla, mire a fiúk lehurrogták.
Ahogy haladtunk a folyosókon és a megszámlálhatatlan lépcsőkön, elég időm adódott megcsodálni a mozgó festményeket a falon, szereplőik odagyűltek erre az alkalomra megszemlélni a nagy hordányi diákot.
- Jaj, ezek még nem az elsősök! - kiáltott fel az egyik festmény-nő. - Szerintetek jön majd az ükunokám ezen az éven?
Addig haladtunk, míg meg nem érkeztünk egy hatalmas ajtóhoz, ami az első pár ember érkezésére azonnal kinyílt és megcsodálhattuk a több ezer fő fogadására alkalmas termet. Összesen öt asztal volt bent - négy párhuzamosan egymás mellett, egy pedig a terem végében, rájuk merőlegesen. Ha tippelnem kellett, akkor a tanári asztalnak mondtam volna. A végeláthatatlan mennyezet a csillagos égboltot ábrázolta, amin meglepődtem, hiszen a városból nem lehetett látni a csillagokat. Biztos nagyon messze kerülhettünk tőle. Az ég alatt több száz gyertya szolgáltatta a terem fényét. A diákok természetesen elkezdtek elrendeződni a saját házuk asztalainál.
