The girl and The hunter | SPN¹ |

21. fejezet: Az ősgonosz

Kim

   - Igen, valószínűleg kihagytál valamit, az van- vitatkozott öccsével Dean, miközben igyekezett tekintetét az úton tartani vezetés közben.

   - Haver, megnéztem mindent. Helyi rendőrségi adatbázis, minden akta, újságok. Semmit nem találtam- magyarázta - Biztos vagy benne, hogy jók a koordináták?

   - Igen, teljesen biztos vagyok benne- vágta rá hezitálás nélkül. Ez ment már vagy egy órája. Mi hátul ültünk Victoria-val, egyikünk sem szólt egy szót sem, én viszont készenlétben voltam arra az esetre, ha esetleg nagyobb vita robbanna ki, és közbe kéne lépnem. Amikor SMS-t kaptunk John-tól arról, hová kell legközelebb mennünk, Dean mintha bekattant volna, és először nem is értettem, miért, hogy miért olyan fontos neki az a hely, hogy egyből ugrott is miatta - Kétszer is ellenőriztem. Fitchburg, Wisconsin. Apa nem küldte volna nekünk a koordinátákat, ha nem lenne fontos, Sammy.

   - Én mondom, utánanéztem, és nem találtam mást, csak egy nagy rakás semmit- erősködött tovább - Ha apa vadászni küldött oda minket, akkor nem tudom, hogy mire.

   - Nos, talán ott fogunk találkozni vele- ötletelt Dean.

   - Igen. Mert az ilyen könnyen megy- forgatta a szemeit.

   - Egy igazi okostojás vagy, ugye tudod?- vetett rá gyors pillantást a bátyja - Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy van valami Fitchburg-ben, amit megölhetünk.

   - Tényleg? Miért vagy olyan biztos benne?- tudakolta Sam.

   - Mert én vagyok az idősebb, vagyis mindig igazam van- érvelt.

   - Nem, dehogy van- rázta a fejét a másik testvér.

   - Dehogynem- ragaszkodott ehhez Dean. Azután lopva rám pillantott a visszapillantóban. Láttam az idegességet a szemében. És egy kis félelmet is. Akkor már tudtam. Tudtam, miért olyan fontos neki Fitchburg.

A város főutcáján parkoltunk, Dean a kávézóba ment italért, addig Sam, Victoria, és én a kocsit támasztva várakoztunk, és a szemben lévő játszóteret figyeltük. Az agyam ezerrel pörgött, próbáltam felidézni az emléket, amiről még Dean mesélt pár éve, egy ritka lelkizős pillanatunk alkalmával. Rövidesen meg is lett, akkor pedig hagytam, hogy végigpörögjön a fejemben az eset.

Írói szemszög

1989.

A Carter szülőknek sürgős munkaügyi elintéznivalójuk volt, és a kis Kim-nek, aki akkor még csak 3 éves volt, kellett egy bébiszitter. A nagyszülőkhöz nem vihették, mert ők épp nem voltak a város közelében egy utazás miatt, ezért hát jobb ötlet híján a szomszédokra bízták őt, akikkel az utóbbi időben remekül összebarátkoztak. A Winchester családra.

Claire az elején nem volt biztos abban, hogy jó gondolat-e a lányukat John-ra bízni, tekintettel a foglalkozására, és arra, hogy emiatt sokat van távol. De mivel tényleg nem jutott eszükbe más, aki segíthet, ezért mégis átvitték hozzájuk a kicsit.