Kóma

II.

Az az 5 perc, ami alapból nem egy "megnézem a One piece-t" időtartam, most 3 másodpercnek tűnt. Ahogy felvettem a kedvenc lila és fehér színben pompázó edzőcipőmet, bezárkoltam, már hallottam a kis piros tragacs rekedt hangú dudáját. Izgatottan léptem le a bejárati ajtót és a kiskaput összekötő, mindössze 4 fokos lépcsősoron, amikor kiszálltak utastársaim köszönni. Teljes nyugalommal ugrottam a nyakába Zorának és integettem Wakatoshinak, mikor Zora ölelésemből szabadulva odalépett az addig ismeretlen alakhoz. Magas volt, ami a röpiseknél nem csoda és nálam is plusz pont, élénkpiros hajjal és hozzá tartozó álmos állású, sötétvörös, aprócska íriszű szemmel, mosolyra görbülő szájjal egészen különleges látványt nyújtott. Ő lenne tehát a vidáman csengő hang tulajdonosa. Hirtelen eszembe jutott az a fél mondat, amit sikerült elcsípnem és fejem színe Satori hajával megegyező színben osztozott. Követtem Zora példáját és megtettem az első lépést a Shiratorizawa középső blokkolója felé. Satori kíváncsian végigpásztázott különleges tekintetével, egy pillanatra összeakadt a szemünk és kellemes nyugalmat éreztem.
Még Zorának is időbe tellt, mire ennyire megbíztam benne... Ez így nem lesz jó...
- Elkezdenék bemutatkozni, de már tudod a nevem és szerintem azt is tudod nagyjából, hogy ki vagyok, ha jól sejtem. - emeltem Satori felé a kezem, miközben Zora felé küldtem egy apró grimaszt.
-Hmm... Ezt a "nagyjából"t remélem fogjuk aprózni. - mosolyodott el.
Nekem is sikerült egy bizakodó mosolyt küldeni felé, ami egy kicsit meglepte újdonsült utastársamat, bár nem értettem, hogy miért.
Satori segített elrendezni a motyómat a kocsi csomagtartójában, aztán beszálltunk, több kevesebb sikerrel. Mivel Zora autója egy pöppet apró, legalább is 2 "kiskorában sokat locsolták" férfinak és 2 "nem épppen Hüvelyk Panna" nőnek, beülés vagy inkább leülés közben összekoccant a fejünk Satorival.
- Ooo! Ne haragudj Toshiro-chan! Biztos fájhatott. - kapta oda nagy kezét a fájó pontra.
- Azt hittem hogy testet cserélünk ekkora ütközéstől. - nevettem a helyzet abszurdságán, és reflexből odakaptam én is a kezem a múló fájdalom pontjára. Azaz igazából Satori családi pizza méretű, világos kezére. Ő is elnevette magát majd lassan, hogy nekem is legyen időm elvenni a kezem, maga mellé engedte le karját.
Ahogy elkezdtük fél órás utunkat az akadémia felé, úgy oldódott egyre jobban a hangulat. Zora bekapcsolta a közös lejátszási listánkat, amit még akkor állítottam össze neki, amikor beteg voltam és sok kihasználatlan idővel rendelkeztem Lubbock és Leona mellett. Szerettem azokat a zenéket. Megtudtam, hogy Wakatoshi és Satori is úgy izgul emiatt a meccs miatt, amint a csapatuk többi tagja.
- Nem láttalak még eddig titeket játszani, de biztos vagyok benne, hogy minden tőletek telhetőt bele fogtok adni a győzelemért. - próbáltam őket bíztatni, és oldani a kissé feszültté vált aprócska légkört, amit a kocsi biztosított. Satorira néztem, aki ugyan nem szólalt meg, de egy apró mosolyra húzta száját, miközben a tájat figyelte. Wakatoshi a szokásos komolyságával az arcán biccentett egy kicsit, ami nála ez egyfajta köszönetnyílvánítás volt.

Fontos kifejeznünk az embereknek, hogy hiszünk bennük. És valljuk be, mindenkinek jól esik a bíztatás egy fontos esemény előtt.