Kóma

XII.

Minden nap beszélgettünk. Még hónapok, évek elteltével és annyi találkozó után is vártam, hogy mikor csörren meg a telefonom és szól bele a dallamos hangján.
Tudtam, hogy mikor van rossz napja, még ha nem is mutatta ki. Amikor szomorú volt átsiettem hozzá és megvígasztaltam, általában egy csokifagyi kíséretében.
Minden hónapban hozott egy apró, lila virágot, elmentünk deszkázni vagy valami extrémsportot próbáltunk ki, megnéztünk egy horrorfilmet, amit végignevettünk, sokat főztünk vagy mangát olvastunk összebújva.
Egyszer az éjszaka közepén jött át. Futott, mert ki volt melegedve és lihegett. Feltépte a bejárati ajtót és a nyakamba ugrott.
- Borzalmas álmom volt. Azt hittem, hogy sosem látlak újra. - mondta, miközben úgy ölelt, mintha sosem akarna elengedni.
- Semmi baj, itt vagyok, mindig itt leszek neked.- simogattam a hátát és visszaültünk az ágyamra, de nem engedtem el.
Arcát mélyen belefúrta a nyakamba, még szorosabbra fontam körülötte a kezemet, hogy érezze, már minden rendben.
A válla rázkódni kezdett. Zokogott. Éreztem, hogy még mindig liheg, megijedt.
Csak öleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Nem akartam belegondolni, hogy mi lenne velem nélküle...
Miután megnyugodott egy kissé, eltoltam magamtól, kezembe vettem az arcát és hüvelykujjaimmal letöröltem a könnyeit. Finoman megcsókolt.
- Szeretlek. - mondta mostmár teljesen megnyugodva.
- Én is szeretlek téged.

Satori maradt estére is, mint megannyiszor már, de akkor este nem aludtunk.