Kóma

IX.

A biológiai órámnak köszönhetően, ami meglehetetleníti, hogy sokáig aludjak, nyolckor kipattantam az ágyból.
Elrendeztem a két kis gombócot, majd reggelimet eszegetve leültem animét nézni. Nem is figyeltem, hogy mennyi idő telt el, egyik részt pörgettem a másik után. Teljesen belemerültem. A reggeli tevékenységem átcsapott délelőttibe, majd délutániba. A maratont a csengőszó zavarta meg. Basszus... Satori adóssága... Teljesen elfelejtettem... Gyorsan rendbe kaptam magam rekord idő alatt, majd teljes nyugalommal léptem ki az ajtón.
Satori ott állt a kapu előtt. Fekete, bő, láncos nadrágot és fehér pólót vett fel, amin az állt, hogy "Én vagyok Satori.", nem teljesen értettem. A szettet egy mélylila Vanssel és hozzá passzoló dínós zoknival dobta fel.
- Mintha egy rugóra járna az agyunk, Toshiro-chan. - hallottam az örömöt a hangjában, amikor észrevette, hogy teljesen összeöltöztünk.
- Tudod, lelki társak vagyunk. - emlékeztettem a tegnapi Monsteres esetre.
- Sajnálom, hogy le kell veled vetetnem az elbűvölő felsődet, de elővigyázatos szeretnék lenni.- nyújtott nekem egy fehér feliratos felsőt: "Ha elvesznék, szólj Satorinak."
Nevetve elvettem tőle és felvettem a túlméretezett pólót a lila garbós hosszúujjúmra.
Kezembe nyomott egy gördeszkát.
- Hmm... Mi lenne, ha nem tudnék deszkázni?
- Akkor futnál mellettem, ha már vigyázok az alakodra. - indult el vigyorogva.
Megadóan és is a nyomába eredtem. Hogy most egy szervkereskedőhöz visz vagy drogcsempészekhez, nem tudtam pontosan.
Szabadság. Ez az egy szó jellemezte számomra a deszkázást. Ahogy száguldozva kanyarogtunk egyik kihalt utcából a másikba a nyári hűvösödő szellő virágillattal töltötte meg a tüdőmet.
Egyre lassabban tudtunk menni az egyre több ember és a telítődő utak miatt.
Aztán Satori megállt. Csak akkor néztem körbe, hogy pontosan hol is lehetünk. Hangos nyüzsgés, élénk színek, popcorn és vattacukor illata, a mozgó gépek és az egyik-másik stand zenéje vibrált körülöttünk. Egy vidámpark.
Hónunk alá csapatuk a járműveinek, amiket a kasszánál letettünk, és vettünk Isten tudja hány jegyet. Mindent is ki akartunk próbálni.
Satori elindult a legnembizalomgerjesztőbb hullámvasút felé, ami előtt kevés vállalkozó kedvű ember ácsorgott.
- Ez az egyik kedvenc hullámvasutam. Nagyon kevesen használják, mert egyeseknek túl sok. - fél szemmel rámsandított, hogy meglesse, meg tudott-e ijeszteni.
- Egyeseknek én is túl sok vagyok. - haraptam be a számat, hunyorítottam és a jobb kezemmel L betűt formázva azt az állam alá tettem.
Satori nevetve indult az első kocsi felé.
- Foghatod a kezemet, ha nagyon félsz.
- Legfeljebb csak azért fogom fogni a kezed, hogy ne hagyjunk el út közben. - mutattam a becsatolatlan biztonsági övére.
Becsatolta az életmentő övet, és ránk engedték a kocsik azt a részét, ami egy meghajlított cső volt, és a mellkasunknál tartott minket.
Aztán a fém kerekek enyhe kattogás kíséretében gurulni kezdtek felfelé az emelkedőn. Belekapaszkodtam a fém keretbe, és rálestem Satorira. Úgy nézett ki, mint egy óvodás a karácsonyfa alatt, aki várja, hogy vajon mit fog kapni a Jézuskától. Szerintem én is hasonló ábrázatot vághattam, mert izgatottan elvigyorodott.
Felértünk a lejtő tetejére. Egy pillanatra megállt a kocsi, fokozva az izgalmat, hogy aztán teljes sebességgel belevetgesse megát a kanyarok, lejtők, fordulatok, csavarodások, hullámok és sikoltozások végeláthatatlan erdejébe.
A menetszél belekapott a hajamba, hozzápréselt az üléshez. És én minden pillanatát élveztem. A lejtőknél a gyomromat a tüdőmben hagytam, a fordulatoknál vér tolult a fejembe, teli szájjal vigyorogtam. Arra nem készültem fel, hogy a hullámvasút pályája végét egy vízzel telt mederbe vezették, így amikor áthaladtunk rajta a víz kicsapott mind a sínen kívülre, szárnyformát hagyva maga után, mind ránk.
Csurom vizesen szálltunk ki a kocsiból, a könnyem kicsordult a nevetéstől.
- Úgy látom, elnyerte a tetszésedet. - vigyorodott el megint, örömittasan.