THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ TIZENNEGYEDIK - Látogatás ❞

༒

♰ Június 29, Péntek, a temetés napja ♰

Az az egy hét egy szempillantás alatt elment, és elérkezett Minji temetésének napja. A hírek szerint öngyilkosságot követett el, de ezt csak azután jelentették be, miután először gyilkosságnak vélték, de nem volt bizonyíték rá. Hyunjin ügyvéde és az igazgató (aki elvileg régóta ismeri Hyunt) sikeresen "eltusolta" az ügyet, ami így igazságos, mert ez valahogy nem a tanárok felelőssége volt, hanem az enyém.
Persze ezt csak négyen tudjuk.
A temetésre eljött a tanári kar nagyrésze, diákok, és természetesen a család rokonai.
Mégegyszer, és utoljára meg lehetett nézni a lányt, és elbúcsúzni tőle, de én féltem... rettegtem, de pont emiatt vettem rá magam.
Látnom kellett utoljára a lányt, aki igen a szívemhez nőtt a röpke három év alatt, mégha egy időszakban nem is beszéltünk annyit.
Hiába volt a gyönyörű fehér ruhában, és volt mellette sok fehér illatos rózsa... amint egyet pislogtam, újra a véres holttestet láttam magam előtt, és éreztem a vérszagot. Könnyes szemmel tettem a virágot mellé, és motyogtam el el "nyugodj békében, Minnie"-t, ahogy a sápadt arcát figyeltem, hogy belevéssem az emlékeimbe. Sosem fogom elfelejteni, ezt megígértem magamnak.
Legyen ez a büntetésem a hibáim miatt.
Mára az időjárás jelentés azt írta, hogy esni fog, de egy csepp eső nem esett; hét ágra sütött a nap, egészen délután 5-ig, amíg tartott a temetés. De akkor könyörtelenül kezdett esni, és fújt a szél. Két méter alatt, amíg a kocsihoz értem, már tapadt rám a ruha...
- Basszus, ez így nagyon jó - indította be a jármúvet Hyun. - Mindjárt megszáradunk, bekapcsoltam a fűtést.
- Köszi - vágtuk rá majdnem egyszerre Hyungal.
- Szivi. Mindenetek megvan? Jegyek?
- Nálam vannak - szólt a hátsó ülésről Minho.
Mivel én már napok óta fejben máshol vagyok, rá bíztam az ilyen dolgokat... előbb sikerült neki összeszednie magát, mint nekem.
Huszonöt perc lehetett az út a reptérig, és ott egy fokkal jobb idő volt, mint ahonnan mi jöttünk, így a parkolóban búcsúzkodtunk.
Legalábbis főleg én, annyira öleltem Hyunjint, hogy alig akartam elengedni... Minho erre kedvesen megjegyezte, hogy szívesen becsomagolja az "uramat" egy dobozba, hogy haza vihessem.
- Lixieee, ne sírj szívem - törölgette le mosolyogva a könnyeimet. - Nem évekig mész haza, csak pár röpke hét lesz.
- De hiányozni fogsz - néztem fel rá.
- Te is nekem, de kibírjuk, oké? Majd írj, ha hazaértek.
- Oké - engedtem ki egy kissé remegő sóhajt, ő pedig derekamtól fogva közelebb húzott magához, majd lehajolva hozzám, megcsókolt.
Szinte minden csepp szeretetét belesűrítette, amiért úgy éreztem, kimegy a lábamból az erő. Fájt már csak arra gondolni, hogy hetekig nem lehet ilyen csókban - sem semmilyen másfélében - részem.
- Én is kapok puszit? - nevetett mögöttem Minho.
- Kérsz? - kérdezte Hyun, ahogy elvált ajkaimtól.
- Nem, meghagyom Lixnek.
- No, vigyázzatok magatokra, jó nyarat! - engedett el.
Végül elköszöntünk tőle, és bementünk az épületbe... hogy élem én ezt túl?
Na igen, ezt mindennap megkérdeztem magamtól, többször is.
Megfogadtam Hyunjin régebbi tanácsait, és tényleg neki álltam "hobbikat" keresni. Találtam is, de az elején nagyon nehéz volt rávennem magam a dokgokra. Bár az első hét otthon annyiból állt, hogy a szobában kuksoltam, és a párnámnak sírtam ki a lelkem. Még étvágyam sem volt, Minhonak adtam a részem. Mondjuk egyszer szó szerint belém tömte a kaját... próbált vigasztalni, meg rávenni, hogy menjünk el valahová, de semmi kedvem nem volt hozzá.
Anyuval viszont muszáj volt beszélnem kirándulásról. Persze Hyunjinról nem mondtam semmit, helyette azt hazudtam, hogy az egyik szigeten elő "ördögűző vagy mi" ember segített rajtam, és adta azt a fekete gyöngyös karperecet, ami elzárja bennem a démont.
Kicsit sok volt egyszerre... egy testen osztozom valakivel, aki megölte a barátom, ráadásul haza kellett jönnünk, és távol kell lennem attól, akit szeretek... legutóbb vagy két hete chateltem vele, azóta is hívogat, és ír, de már egyre ritkábban. Minho megkérdezett, hogy miért nem kommunikálok vele, ha annyira hiányzik, de annyira nehéz. Ha már csak eszembe jut, bekönnyezik a szemem... Tessék, most is hív. Aish, mostmár fel kellene vennem, ugye?
A szívem a torkomban, mikor a zöld gombra nyomtam, de megszólalni kevésbé mertem, főleg azután, hogy annyiszor ignoráltam.
- Lixie? Itt vagy?
- Uhum...
- Minden rendben?
- Ne haragudj - mondtam halkan.
- Nem haragszom, életem - kuncogott. - Mondjuk előbb is valaszolhattál volna a hívásaimra, mint két hónap, már nagyon hiányzott a hangod.
- Tényleg sajnálom...
- Megértelek, ne aggódj. Mesélj valami jót, miújság? - kérdezett, de előbb össze kellett szednem a gondolataim...
Elmondtam neki, hogy pár napja esténként futni megyek, elkezdtem olvasni egy könyvet - amivel nagyon lassan haladok -, és random rajzolásnak nevezett firkálmányokat alkotok. Én is megkérdeztem, hogy vele mi van, és azt mondta, unatkozik. Meg hogy lassan elkezdett készülni a következő évünkre, hisz kemény lesz az érettségi miatt.
- Cicám?
- Igen?
- Jövőhétre van terved?
- Itthon depressziózni a sarokban... úgy értem, nem igen van.
- Ez viccnek is rossz volt... nos, tudom, hogy egy hét van a suliig, de nincs kedved találkozni?
- Mi...?
- Jól hallottad, szivi. Melyik nap menjek?
- Hát... ööö... csütörtökön tartják a szülinapomat, bár mondtam, hogy nem akarom.
- Rád vall. Nem lesz baj belőle?
- Majd színészi életet élve, te leszel az én kedvenc seniorom, aki mentorált, én meg így hálálom meg.
- Nem rossz fedősztori. Akkor előbb kapod meg a szülinapi ajcsid - nevetett.
- Nem kellett volna...
- De én akarok adni valamit. A tizennyolcat töltöd, nemde? Sok ajándékkal le vagyok maradva ígyis.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha költenek rám - dőltem hátra az ágyban, majd a plafont kezdtem bámulni.
- Tudom, édesem. Most megyek, leviszem Kkamit sétálni, mert mindjárt lekaparja a festéket az ajtóról. Később azért írsz, ugye?
- Menj csak. Igen, mostmár tényleg válaszolok, ígérem - feleltem.
- Rendben. Nagyon szeretlek, Lixie.
- Én is szeretlek - mosolyodtam el, bár nem láthatta.
Aigoo, annyira idióta vagyok... két hónapja nem beszéltem vele, csak pár szót, pedig mintha csak tegnap kezdődött volna a szünet.
Már teljesen egybefolytak a napok.
- Lázas vagy, Bokie? - hallottam hyungot, mire elvitt a szívroham. Nem id láttam, mikor jött be.
- Nem...?
- Úgy értem, végre beszéltél vele, és most vigyorogsz, mint a tejbe tök - dobott az ágyamra egy csomag csipszet. - Persze örülök, hogy jobban vagy.
- Hülye vagyok.
- Tudom drága, de így imádlak. Akarva-akaratlanul cselekedhet olyat az ember, amiről tudja, hogy helytelen... mégsem hagyja abba rögtön. De figyelj, aki nem volt soha életében szomorú, az sosem lehet boldog igazán - mosolyodott el.
- Igaz... Mr. Lee Minho filozófus.
- Lehet annak kellene mennem.
- Hehe. Jó lesz az utcaseprő!
- Valahogy úgy.
- Tényleg, neked mik a terveid érettségi után? - ültem fel, majd a csipszért nyúltam, és kibontottam.
- Még nem tudom. Talán testnevelés tanárnak megyek, vagy kosárlabdázónak. Nem akarok irodában ücsörögni.
- Én rendelőben fogok - nevettem.
- Még mindig állatorvos? Cuki. Biztos menni fog!
- Neked is, bármelyiket választod! - láttam neki a nasinak.
- Köszi. Amúgy fiatalúr, nem kellene enni is valamit?
- De...
- Csak jelzem, hogy tudja anya, hogy nem nagyon eszel. Olyan vagy, mint egy pálcika, az pofid sem olyan kis pufi, mint volt - lépett közelebb, hogy megcsípje az arcom. - Fel kell hízlaljalak.
- Kajak? - pislogtam rá.
Később ellenőriztem a tükörben; még több légykaki volt az arcomon, és valóban fogytam... ah, Hyun meg fog ölni.
Még anyu is szóvá tette. Vicces, hogy jó ideje itthon vagyok, de alig látom anyuékat. Magamtól még egyszer sem mentem le a konyhába kaját kérni tőle. Szerencsére olyan szülő, aki nem zaklatja a gyerekét. Persze mindig lehívott - csak nem mentem -, vagy Minhoval küldte fel az ebédemet, de azonkívül rám hagyja. Tudja, hogy korommal jár, mih...
A vacsi után megkérdeztem, hogy baj lenne-e elhívnom az egyik felsőst, aki a mentorom volt, a szülinapomra, mert megtudtam, hogy ide jön nyaralni. Természetesen bele ment, aminek örültem.
- Öcsi, veled tarthatok égetni a zsírt? - kérdezett Minho, mikor épp indultam volna le.
- Gyere - válaszoltam, de nem vártam meg, hehe... úgyis fittebb nálam, tudja merre megyek, szóval simán utolér. Meg is történt egy tíz percen belül, de azért arra nem számoltam, hogy bele lök telibe a bokorba... de legalább nem rózsabokor volt, de egy ág szépen végig karcolt a karomon, és elkezdett ömleni belőle a vér... csak majdnem ájultam el, pedig tudtam, hogy nem vészes. Szerencsére a közelben volt egy patika, így ott megkérte az egyik nénit, hogy kezdjen velem valamit. Le fertőtlenítette, és bekente egy igen hideg kenőccsel, ami rendes égetett, de legalább utána megnyugodtam.
Úgy tűnik azóta nem igen bírom a vért...
- Bocsánat - szólt, mikor kijöttünk.
- Nincs baj, nem életveszélybe kerültem, csak túl reagáltam.
- Nem csodálkozom... aigoo. Egyébként akkor jönni fog a herceged?
- Igen, már alig várom - mosolyodtam el.
- Jókor találta ki, bár csak ma válaszoltál neki... egyébként előbb jött volna, mert nagyon hiányolt. De nem én mondtam!
- Tudom, hogy balfasz vagyok...
- Nem vagy az, csak hajlamos vagy nagyon magadba zárkózni. Szóval most nyiss a világ felé, és tartsunk versenyt hazáig! A vesztes mosogat egy hétig! - Ahogy ezt ki mondta, már mellettem sem volt, hanem sprintelt hazafelé... hülye lettem volna lemaradni, bár tudtam, hogy nem én nyerek.