THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ TIZENÖTÖDIK - Elítélő pillantás ❞

♰

Úgy beszéltem meg anyuval, hogy Hyun itt maradhasson éjszakára, szóval velünk vacsorázott. Már épp azon gondolkodtam, hogy kivételesen volt egy jó napom az egész nyári szünet alatt, erre apám elkezdte faggatni Hyunt, amit nem tudtam hová tenni. Pedig nem csináltunk semmi gyanús dolgot, amiből rájöhetett volna a kapcsolatunkra.
- Szóval Hyunjin. Te minek tanulsz tovább?
- Tanárnak szeretnék.
- Értem, szóval ezért segítettél Felixnek.
- Részben, hisz a program célja volt eredetileg...
- Áh. De ettől függetlenül elég jóban vagytok, ugye? - pillantott rám, de hiába akartam, nem néztem máshova, hisz rögtön lebuktam volna.
- Hyunjin nagyon jó volt azokból, amik nekem nem mentek. Ha ő nincs, biztos megbuktam volna - válaszoltam helyette, és magamra erőltettem egy mosolyt, appa pedig bólintott.
- Köszönöm, hogy segítettél neki. És, te is abban a kollégiumban laksz, amelyikben a fiúk vannak?
- Igazából nem, saját lakást bérelek, de nem vagyok messze a sulitól.
- Csak nem a barátnőddel élsz? - Eh, ez a kérdés nekem fájt... a barátnője egy kutya, és nekem is kell! Erre innom kell.
- Nem, nincs barátnőm.
- Pedig azt hittem. Sebaj, azért remélem, van egy helyed Felixnek - szólt monoton hangon, én pedig félre nyeltem a vizet.
- Felixnek...?
- Úgy, ahogy mondtam. Holnaptól nincs keresnivalója itt - nézett rám hűvös tekintettel, és már azonnal tudtam, hogy rájött. - Nem fogom tolerálni, hogy a fiú, akit kiskora óta nevelek, homokos lett! Milyen undorító!
- Na de Charlie! - szólt anya, de még ő is ledermedt egy pillanatra, hisz épp a mosatlant kezdte összegyűjteni. - Ne mondj ilyet, akkor is a fiúnk!
- Nincs mit keresnie a házamban! Meddig akarod titkolni előtte? Semmi közünk hozzá!
- Charlie...
- Nem érdekel, Hana! Holnap elmegy, és kész. Ha nem, akkor én segítek neki, de azt nem köszöni meg!
- Ha őt undorítónak nevezed, akkor velem mi van? - kezdett szinte kiabálni hyung, miközben kirúgva maga alól a széket, és felállt, amitől kissé megijedtem. Már elbőgtem volna magam, de Hyun megfogta a kezem az asztal alatt. - Én is a fiúkat szeretem, engem nem dobsz ki? Tudod mit, nem is kell, megyek magamtól! Itt te vagy az undorító, aki a homofóbiája miatt gyűlöli a saját gyerekét!
Még nem láttam ilyen mérgesnek Minhot, de apát sem... de azt nem tudtam végig nézni, és hallgatni, ahogy veszekednek. Hyung sosem szállt még szembe vele, semmi miatt. Erre most miattam...
- Hyung, hagyd... eltűnök innen, de engem újra nem látsz - néztem a férfire, majd könnyeimet nyelve, csak ott hagytam az asztalt, és fel siettem a szobámba, hogy összepakoljak. Még odafent is hallottam veszekedni anyával, Minho és Hyunjin viszont utánam jöttek.
- Felix, nem kell elmenned!
- De el fogok, az sem érdekel, ha az utcán kell aludnom - törölgettem a folyamatosan kicsorduló könnyeim, miközben az ágyon lévő bőröndbe dobáltam a ruháim.
Nem mertem rájuk nézni. Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Nem tudtam, és nem is akartam tudni, hogy mire gondolt akkor, mikor azt mondta hogy semmi közük nincs hozzám...
Mérges voltam. Úgy éreztem becsapnak, és ez mégegy indok volt arra, hogy mihamarabb elhúzzak innen.
- Szívem...
- Most hagyj, kérlek - ráztam le magamról a kezét, de nem adta fel, amíg felé nem fordultam, hogy megöleljen.
- Sajnálom. De megoldjuk, rendben? Ne sírj.
- Én sajnálom...
- Ne sajnáld. Mély levegő, és nyugodj meg - simogatta a hátam. De hiába, úgy éreztem, mintha nem is ezen a világon lennék. Még arra sem figyeltem, miről beszélgettek... aztán Minho segített összepakolni, hogy meg legyek végre vele.
Minho azt mondta, hogy várjuk meg a reggelt Hyun miatt (hisz nem igen volt esélye aludni a repülőn), de azt mondta, nem fáradt, és hogy én vagyok neki az első... nekem pedig valószínű az arcomra volt írva, hogy mielőbb menni akarok innen. Mire észbe kaptam, már a repülőn ültem, Hyunjin pedig fogta a kezem, míg én a vállának dőltem.
- Lixie, hogy vagy?
- Jobban egy kicsivel.
- Akkor jó. Nem vagy éhes, kicsim?
- A-a.
- Szólj, ha igen.
- Rendben - bólintottam, majd szerintem nem sokkal később, sikerült elaludnom, hisz kissé fáradt voltam már. Mivel volt egy átszállás, és szállóban kellett aludni, nem igen volt kedvem mást csinálni alváson kívül. Na meg a síráson... persze próbáltam uralkodni magamon, de mikor Hyunjin észrevette, és rákérdezett, rögtön előtört belőlem.
Mikor szöulba érkeztünk, már este volt, én pedig élőhalottnak éreztem magam, de mikor... hát megérkeztünk a lakására, nem tudtam aludni sem, szóval csak ültünk a konyhában, miután vacsiztunk, és megetette Kkamit is.
- Lixie, beszélnünk kellene - szólt már talán másodjára, de nem igen figyeltem oda.
- Oké.
- Szóval, gondolom nem szeretnél vissza költözni a koliba.
-Ha azt mondod hogy menjek, akkor megyek - néztem rá. - Nem akarlak zavarni.
- Nem erről van szó, nem magam miatt aggódok. Csak tudod, attól félek, hogy nem lesz elég időm rád.
- Mondjuk nekem is lesz tanulni valóm bőven... ezt pedig eddig is magamnak oldottam meg, Minhora nem igen számítothattam a dologban.
- Igaz... de meg tudod oldani a bejárást? Onnan öt perc séta, innen pedig busz van csak. Persze nem azt mondom, hogy nem viszlek be én, de sokszor lesz nulladikom, és az évet helyettesítésekkel kezdem. Mrs. Cho-nak műtéte lesz, és három osztályt kaptam pluszba - sóhajtott.
- Aigoo, ne aggódj miattam - mosolyodtam el. - Megoldom, nem vagyok kicsi.
- Tudom, szívem. És sajnálom...
- Mintha lelkileg nem készültem volna fel erre, hisz tudtam, hogy a tanárok élete szopacs.
- De van egy jó hírem, a hétvégém szabad lesz. Szóval hetente 48 órán át csak a tiéd vagyok. Mármint érted, hogy értem - kuncogott.
- Igen, de hogy-hogy?
- Én a hétköznapokon dolgozom csak, ezért javítom ki a dolgozatokat még aznap, mikor megírják, és az órákra is előre készülök - felelte. - Szóval tényleg ne haragudj, ha a délutánt és az estét a dolgozó szobában töltöm... viszont azt ne felejtsd el, hogy te vagy az első, és ha van valami, azonnal szólj, oké?
- Oké. Köszönöm - bólintottam, ő meg felkelt a szemben lévő székről, és megkerülve az asztalt, megölelt, szóval én is felkeltem.
- Ugyan. Tudod, hogy itt mindig otthon leszel.
- Uhum - mormoltam mellkasába, majd felnéztem rá. Igen, ki követeltem magamnak egy puszit, mint egy kiskutya.
- Szeretlek, Lixie.
- Én is szeretlek. - Még mindig annyira hihetetlennek tartom, hogy lett köztünk valami. Az esélye konkrétan egy nagy nulla volt... de örülök, hogy nem maradt úgy, és most boldog lehetek mellette.