THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ ÖTÖDIK - Az első... ❞

♰

– Bo-bocsi, meg tudnád mutatni, hol van a 104-es terem? – makogtam a talán velem egy magas fiúnak, de kissé féltem ránézni. Azt mondták, hogy az iskola legnagyobb "lázadóinak" egyike volt, de egyszerűen nem tudtam mástól segítséget kérni, mert mindenki órán volt, engem pedig a tegnapi késés miatt leszidott a tanárnő, így siettem…
– Ki ez a tökmag? Hord el magad, nyomi! – nevetett ki a mellette álló, mire hátra léptem egy bocsánat kíséretében, de Changbin szóval maradásra bírt.
– Hagyd már, nincs egy súlycsoportban veled. Melyik termet keresed? – mosolygott rám, amit nem akartam elhinni, már csak a róla szóló pletykák miatt sem.
– A-a 104-est.
– Gondolom új vagy, ha még nem tudod, merre van. Gyere – indult el, én pedig lemaradva tőle, követtem.
– Egy hete jöttem csak.
– Értem. Nos, menj fel a lépcsőn ott, aztán fordul balra, és azon a folyosón találod. Talán a jobb kéz felől a negyedik ajtó lesz az – mutatta.
– Köszönöm – szorítottam magamhoz a könyvem, ami nálam volt.
– Szívesen. Várj egy picit – szólt, mikor épp indulni akartam. – Miket hallottál rólam, hogy ennyire tartod a távolságot?
– Semmit!
– Ahha. Seo Changbin vagyok, 15 éves, téged hogy hívnak?
– Lee Yongbok… tizennégy vagyok.
– Oké. Mostmár ismerjük egymást. Nem kell elhinni mindent, amit mondanak az emberek. Most meg siess órára, mielőtt baj lesz.
– Rendben – mosolyodtam el, és úgy tettem, ahogy mondta.
  És ilyen volt az első találkozásom, Seo Changbinnal. Akkoriban elhittem, hogy csak félreismertem, és, hogy valójában nem annyira rossz ember. A következő hetekben kezdtek furán nézni rám a diákok, amiért már bátran köszöntem, vagy integettem neki – esetleg ő nekem –, vagy együtt ebédeltünk a tetőn. Szegény hyungom pedig mindent tűvé tett értem, hogy hol vagyok, hehe…
Nagyon szerettem a tetőn lenni, bár oda a legtöbb diák cigizni ment, köztük Bin is, de szép volt a kilátás. Már amennyit a kerítés mögül lehetett látni, egy jó két méter magas volt, hogy ne essen, vagy ugorjon le senki. A diákok közt elég sokan követnek el öngyilkosságot az iskolai zaklatások, vagy túlzott stressz miatt, amit az iskola okoz, vagy a szülők elvárásai… szerencsére minket nem érintett a dolog, hisz engem addig a percig nem zaklatott senki, a szüleinkről pedig tudjuk, hogy szeretnek minket, még akkor is, ha a nyakukon maradunk hatvan éves korukig.
  Lassan egy hónap telt el, mióta barátok lettünk Changbinnal, és… akkoriban kezdem el úgy érezni iránta, mint Minho iránt, de nem tudtam hová tenni, hisz… Bint "könnyebb" volt szeretnem, és kevésbé volt miatta bűntudatom, de hyungot? Fájdalmas dolog…
  Csak három nap telt el, és nem tudtam tovább magamban tartani, hogy mikor látom, mindig jobb napom lesz, vagy mikor hozzám ér, az adrenalin szintem az egekbe szökik. El akartam mondani neki, de mikor az órák után elhívtam egy eldugottabb helyre az iskola mögé…
– Mit szeretnél? Bántott valaki?
– Nem, dehogy… csak mondtani akartam va-valamit. – Nem néztem rá, talán emiatt lökött óvatosan a falnak, és nyúlt állam alá, hogy nézzek rá…
– Ha akarsz valamit, mondd a szemembe – hajolt közelebb hozzám, de mielőtt bármit ki tudtam volna nyögni, az ajkaimra tapadt.
  Igen, itt is van; az életem első csókja.
Hogy milyen volt? Forró volt, és édes, némi cigaretta ízzel keveredve. Azt hittem, össze is esek a túlzott izgalom miatt…
  Az első csók azt jelenti, hogy messze van még az utolsó. Onnantól kezdve rendszeresen látogattuk a helyet, ha pedig nem, és épp kettesben voltunk, mindig lopott tőlem, ami fordítva is igaz volt. Senki sem tudott róla… szándékosan hagytam ki a "kapcsolat" szót, mert egy szót sem ejtettünk róla. 
Én hülye pedig mit csináltam? Vártam.
  Vártam, mikor kérdezi meg, hogy kiléphetünk-e a baráti zónából. Újabb hét, még a dátumra is emlékszem: március tizenkilencedike. Akkor vettem újra bátorságot, hogy kimondjam azt az átkozott szót, hisz egészen addig, mindig belém fojtotta.
– Binie… – kezdtem, ő pedig már esett volna nekem, de sikerült eltolnom magamtól, és erősen lehunyt szemmel mondtam ki, amit régóta akartam. – Szeretlek!
– Mit mondtál…? – kérdezte halkan, bennem pedig azt hiszem, akkor összetört valami.
– Szeretlek… te mi-miért nem mondtad soha? Én szeretlek!
  Bármilyen választ elfogadtam volna, kivéve azt, amit adott. Sőt, rosszabb volt bármely szónál, hisz… egyszerűen csak nevetett.
– Tényleg azt hitted, akarok tőled valamit? Jól mondja Seojun, tényleg nyomi vagy! Felix, annyira naív vagy, hogy nem hiszem el!
  Elég volt nekem annyi, amit mondott, és csak elfutottam, minél távolabb tőle. Nem akartam látni többé.
  Aznap kicsit későn értem haza, amiért apa leszidott engem, anyu pedig Minhot, amiért nem keresett meg… muszáj volt valahol kisírnom magam. Hyung észre vette, hogy valami nem oké, de nem kérdezett semmit.  
  Helyette mellettem aludt, és titokban a takaró alatt videójátékoztunk, pedig aludnunk kellett volna. Tartotta bennem a lelket, még azután is, hogy Changbin piszkálni kezdett. Először szavakkal, aztán sűrűn jött "véletlenül" nekem, hogy megjegyzéseket tegyen. Aztán a jó öreg fejmosás a mosdóban a haverjaival. Egészen addig fajult a dolog, hogy kilencedikben a haverjaival megvert, amiért egyszer visszaszóltam.
  A kórházban kötöttem ki, mert elvesztettem az eszméletem… Hyungnak is akkor telt be a pohár, és minden óra végén megvárt, minden szünetben mellettem volt, suli után pedig ott várt a kapuban. Mikor beteg volt, konkrétan még akkor is elém jött, reggel pedig be kísért… én pedig sosem említettem neki, még ezek után sem, hogy kedveltem Changbint, ő pedig csak szórakozott velem.