THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ HUSZADIK - Sakiran ❞

♰

Minden azzal az átkozott naplóval kezdődött. Vagy csak én akarom erre fogni? Pedig már nem számít, azt a dátumot sosem felejtem el: október huszadika. Előtte két nappal tettem le a vizsgámat angolból és matekból. Nagyon nehéz volt, éjjelt nappallá téve bújtam a könyveket, Hyun pedig csak akkor vette ki a kezemből, ha túlzásba vittem. Például akkor, mikor behozta nekem a vacsorát, de nekem fél óra múlva még mindig az asztalon volt érintetlenül, mivel elfelejtettem. A másik alkalom az volt, mikor elaludtam vele a kezemben, bár arra felébredtem.
Emlékszem, akkor keltem fel, mikor betakart, és lefeküdt mellém, de én vissza akartam menni tanulni... nem engedett, csak magához ölelt, és azt mondta, hogy pihenjek egy kicsit.
Imádtam azokat a pillanatokat, sosem fogom elfelejteni őket. Bárcsak örökké tartottak volna... nem maradt több belőle, mint néhány emlékkép.
Mégis hogy jutottunk idáig? Mindkettőnk sorsa meg volt pecsételve, tudtuk, hogy nem lehetünk sokáig együtt, mégis... ha valóban létezik Isten, miért engedte ezt meg? Miért hagyta, ha tudta, mi lesz a vége? Vicces az egész...
Aznap nekem is meg kellett volna halnom, vele együtt.

♰ Október 20, Péntek ♰

- Lixie! Megnézed? - kiabált a szomszéd szobából Hyunjin, miután valaki kopogott.
- Lusta disznó!
- Csak határidővel késtem!
- Ki mondta, hogy ne fejezd be időben?! - tettem le a telefonom az ágyra, majd a papucsomba bújtatva lábam, igyekeztem a bejárat felé. Oh, egy csomag a lábtörlőn, de ember meg sehol? Sietős lehetett. Csak fogtam a dobozt, és miután visszazártam az ajtót, átmentem a dolgozószobába.
- Ki volt az?
- Csak a postás - nyújtottam felé, de miután ránézett, felnevetett. - Mi van, csomagod jött. Ilyen vicces?
- A te neved van rajta, édes.
- Hah? - ellenőriztem le, aztán csak homlokon csaptam magam. - Jól van! Nekem nem igen jönnek ilyenek... hé, ezt eomma küldte!
- Akkor nyisd ki, Lixie - fordult vissza a papírok felé, én meg leültem a fotelre, és kibontottam.
Egy napló? Érdekes minták vannak benne, de fekete az egész, és kapocs is van rajta. - Zsákba macska?
- Nem tudom, mi ez - vettem ki a levelet is, ami alatta volt, és olvasni kezdtem.

"Szia Felix, itt anya! Remélem minden rendben veled, vagyis veletek. Minhotól hallottam, hogy sikeresek lettek a vizsgáid, szóval gratulálok, így tovább! Nagyon hiányzol, sajnálom, hogy nem tudok ennél többet írni, de nem akartam, hogy Charlie tudjon róla... szóval rövid leszek.
Tudtam, hogy nem lehet egy életen át titkolni, és nem is akartam, de az igazság az, hogy valójában te nem vagy a vérszerinti gyerekünk...
Édesanyád volt, aki letett téged az ajtónk elé, hófehér pólyában, a szakadó esőben, rajtad mégsem volt egy csepp víz sem. Egy levelet hagyott nekem, ami azonnal elégett, ahogy hozzáértem, de sikerül elolvasnom.
Sakiran, a szerelem démona.
Édesanyád Tezalel volt, a hűség angyala, Apád, Belzebub pedig a torkossá démona, a hercegek egyike. Egyikük sem él már, és magam sem tudom, honnan van fogalmam arról, hogy édesapád megváltozott édesanyádért, de sajnos ez az életükbe került. Ahogy megszülettél, rá három napra már helyet kerestek számodra.
Csak remélni tudom, hogy jól érezted magad velünk, és történjék bármu, tudom, hogy megállod a helyed. Mint ember, és mint félig démon.
Úgy neveltünk, mintha a sajátunk lennél, ezt te is tudod... ezért nem értettem, mi ütött Charlieba aznap, mikor elküldött. Sajnálom, hogy nem tudtam közbe lépni azonnal. Remélem egyszer majd meg tudsz bocsátani érte.
Ami a naplót illeti, ez az egyetlen dolog, amit hátra hagytak a szüleid, és azon a levelen kívül.
Ahogy terveztük, hogy ha betöltötted a tiznnyolcat, odaadjuk a naplót.
Sajnálom, hogy ezzel is elkéstem...
Csak annyit kívánok, hogy légy boldog, és ne juss oda, ahová a szüleid.
Vigyázz magadra!
Szeretettel:
Hana Lee"

- Legalább úgy írtad volna alá, hogy anya... - mondtam szipogva, mikor a végére értem.
- Mit írt? - kérdezett Hyun, mire odaadtam neki a levelet. Miután pedig elolvasta, visszaadta, én pedig a dobozba dobtam. - Aigoo... sajnálom szívem.
- Nem vagyok szomorú miatta, mert mindig éreztem, hogy nem vagyok oda való, csak... egy kicsit fáj megtudni, hogy tényleg így van.
- Elhiszem - mondta, majd hozzám jött, és megölelt.
Hisz ő mindig ott volt, ha szükségem volt rá.
Ahogy a felvételi vizsgáim napján, januárban. Esküszöm, jobban parázott nálam, nem mintha nem tudta volna, hogy átmegyek annyi tanulás után. Szerencsére két tárggyal kevesebb volt, szóval igen... Egy héten át izgultam igazából miatta, mert hiába a sok felkészülés, ha néhány dolgot úgyis elfelejtek, vagy összekeverek.
Egy szép szerdai nap hajnalán pedig megtudtam, hogy majdnem maximális pontszámmal végeztem, és fel is vettek arra az egyetemre, amelyikbe akartam menni, és Hyun is járt - a Sejong-ba. Örömömben felkeltettem őt is ötkor, pedig ráért volna hétkor kelnie. De nem haragudott érte, csak elintézte annyival, hogy "nem vártam mást a kedvesemtől".
Tűkön ülve vártam a pénteki napot, hogy elmenjek a felvételi elbeszélgetésre. Hyun ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson, mert kissé messze volt, ráadásul azt mondta, nosztalgiázni akar. Bemutatott pár ismerősének, vagyis tanárnak, és csodálkoztam azon, hogy nem nézett furán, vagy undorodva senki.
Mármint úgy mutatott be, mint a párja, nekem pedig csak úgy égett az arcom... végülis ki nem lett volna zavarban a helyemben? Aigoo.
Abból a napból sem maradt meg sok, főleg miután Hyun áthívta Minhot és Jisungot velünk ünnepelni... uhm, leittam magam, csak azt tudom, ennél több nem maradt meg. Érdekes lett volna, ha igen. Nem csodálkoztam azon sem, hogy másnap délután kettőkor keltem fel, pont mikor Hyun akart ébreszteni.
- Jó reggelt, hétalvó. Enni kellene valamit, nem?
- Bolond vagy - dörzsöltem a szemem, majd lassan felültem, és felfedeztem, hogy nincs rajtam ruha, így magamra húztam a takarót, amiért kinevetett.
- Te pedig szégyenlős, pedig több, mint fél éve együtt vagyunk.
- Tudom, csak... hideg van...
- Szóval már nem szeretsz - mondta, mire szúrósan néztem rá, és hozzá vágtam a kis párnát, de ahelyett, hogy visszakaptam volna, az arcomhoz hajolt. - Tényleg nem szeretsz.
- Szeretlek, te idióta.
- Mondd mégegyszer, mert nem látok jól.
- A hallásoddal is baj van, mi? - húztam magamhoz, hogy megcsókoljam.
- Mostmár minden tiszta!
- Akkor add ide a nadrágom, mielőtt lehánylak - mutattam a padlóra, ő pedig a kezembe adta, hogy felvegyem, és mehessek a mosdóba.
Van, ami nem változik.
Miután összeszedtem magam, és felöltöztem, ittam egy kávét, amit Hyun adott, majd ettünk, és nekiálltunk takarítani a tegnapi "buli" után. Ez az egész beletelt két órába - megjegyzem, tíz perc után lelépett azzal, hogy nem javította ki a legutóbbi dogánkat -, szóval azt mondtam neki, hogy ha mégegyszer konfettit mer venni, és szétszórja a lakásban, akkor nagyon megverem.
- Jó-jó, ne hari! Mindjárt megyek segíteni - nevetett. - Csak elpakolok.
- Ajánlom is!
- Most mérges vagy?
- Nem.
- Naa~ - kezdte, de csak ott hagytam. Azért nem akarok egész nap takarítani, szóval csak felsepertem a konyhába, adtam enni Kkaminak, és mivel csak a mosogatás maradt, neki kezdtem.
Sőt, be is fejeztem, és már csak a tányérokat törölgettem, a mosogató mellé téve őket a pultra. Ekkor csatlakozott hozzám Hyun, amiért elég csúnyán néztem rá.
- Ha szemmel ölni lehetne, már háromszor felakasztottál, és meglincseltél volna...
- Körülbelül.
- Akkor mit segíthetek?
- Semmit - mondtam, de végül csak csinált annyit, hogy a tányérokat adogatta.
Csend telepedett ránk, amiért a lehető legóvatosabban tettem egymásra az edényeket, mert olyan hangosnak tűnt a kínos csendben. Míg erre fókuszáltam, és vártam a következő tányért, nem kaptam meg... helyette egy kis bordó színű dobozt tartott felém, de nem vettem el, hisz konkrétan megállt bennem az ütő.
- M-most viccelsz velem - makogtam, mikor letérdelt elém, és kinyitotta, így rálátásom nyílt két ezüst gyűrűre.
- Mikor viccelnék én ilyesmivel? - kuncogott. - Szóval... hozzám jössz, Lee Felix?
- Te nem vagy normális - makogtam, de már sikerült elsírnom magam. - Igen... hozzád megyek! - bólogattam hevesen, ő pedig felkelt, és az ujjamra húzta a gyűrűt, én pedig az övére, majd derekamra téve egyik kezét, magához húzott, és megcsókolt. Életem legboldogabb pillanata volt, mikor igent mondtam neki.
Mégis ki hitte volna, hogy ezután alig pár hónappal pokollá változik az életem?

- 22/07/07