THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ TIZENEGYEDIK - Boldogság ❞

♰

❝ Felix szemszöge ❞

- Felix? Megvagy még? - kopogott a falapon.
- Nem - feleltem, de aligha jött ki hang a torkomon. A hasam lifteset játszott, kurvára hányingerem volt, így a vécé felett térdeltem... amikor felkeltem, azt se tudtam hirtelen, hogy merre vagyok, de egykettőre megtaláltam a mellékhelységet... ő pedig nem sokkal később utánam jött.
- Bemegyek, jó? - hallottam, ahogy kinyílt az ajtó, majd leguggolt mellém, és a hátamat simogatta. - Nagyon rosszul vagy? Adnék gyógyszert, de kijönne belőled.
- Nem akarok hányni... utálok! Többet nem iszok egy kortyot se! - jelentettem ki már könnyes szemmel, amit igyekeztem takarni.
- Ne félj, itt vagyok, oké? Nem lesz semmi baj.
- Tudom, csak... - kezdtem, de éreztem, ahogy "zsibbad" az arcom - vagy inkább fehéredik -, aztán öhm, kijött belőlem a tegnap esti menü.
Valahogy összeszedtem magam, Hyunjin pedig vissza kísért a szobába, hogy pihenjek.
- Kérsz egy kávét? Előtte hozok vizet - indult ki, és mikor kinyitotta az ajtót, Kkami már be is jött, majd felugrott az ágyba hozzám.
Természetesen azonnal basztatni kezdtem, akarom mondani, simogattam.
- Miért vagy ilyen aranyos kutyus? - kérdeztem, mire megnyalta a kezem. - Én is adnék puszit, de nem érzem jól magam - mosolyodtam el.
Végül visszatért a szőke hajú, helyes srác, és egy tálcát hozott a kezében. Az egyik csészében víz volt, a másikban pedig kávé, és mindkettőt áldásnak éreztem, hisz úgy éreztem, ki vagyok száradva.
- Legközelebb kicsit mértékkel igyál - ült le mellém az ágyra, majd puszit nyomott az arcomra, mire nagyokat pislogva néztem rá. - Mi az? Tegnap rengeteget ihattál, azt sem tudtad, hol vagy.
- Nem az, csak... furcsa - pillantottam a fekete folyadékba, aminek a fele már elfogyott.
- Mi furcsa?
- Hogy... még nem dobtál ki. És hogy kedves vagy velem.
- Miért tennék ilyet egy olyan emberrel, akit szeretek? Olyat csak az tesz, aki nem tudja felfogni, mennyire értékes vagy - fogta meg a kezem. - Emlékszel? Azt mondtam, veled maradok. Jóban, rosszban. Oké?
- Köszönöm - néztem rá, és mikor elmosolyodott, akkor vettem észre, milyen kómás ábrázata van, és felnevettem.
- Mi az? Valószínű tiszta kóc a hajam...
- Csak olyan, mintha nem aludtál volna.
- Pedig most egész jól aludtam. Éjféltől hajnali ötig, aztán láttam, hogy még alszol, és visszaaludtam... most meg mindjárt nyolc óra.
- Értem, örülök ha jól aludtál - döntöttem vállának a fejem.
- Aludhatnál itt gyakrabban is.
- Nem tudom... nincs szívem hyungot egyedül hagyni - nevettem.
- Hetente egy-két napot kibírna, nem?
- Talán.
- Vagy te nem akarsz?
- De... majd megbeszéljük - pillantottam rá.
- Rendben, cica.
- Ez lesz a nevem?
- Nem tetszik?
- Nekem jó - ittam meg az utolsó pár kortyot, aztán elvette a tálcát.
- Oké. Mit kérsz reggelire, Lixiem?
- Az opciók között vagy? - Ajaj, hála hyungnak túlságosan belejöttem ezekbe a szövegekbe...
- Talán igen, talán nem - kuncogott. - Nem nagy reggeli, de van még instant leves, elkészítem azt.
- Okika - keltem fel.
- Reggeli után beszélhetünk?
- Persze. - Félek, vajon miről akar beszélni?
A konyhában végig néztem, ahogy készíti a reggelit, bár inkább őt néztem, mint hogy mit csinál... mikor pedig elkészült, leült ő is, hogy együnk. Hát, jobban készíti el, mint én...
- Mmh, mindjárt keresek neked ruhát, jó? Bár valószínű az összes nagy rád.
- Nem gáz, otthon is mindig hat számmal nagyobbat hordok.
- Nem szóltam - kuncogott, s gondolom visszament a szobába.
Végül kaptam tőle egy sima sötétszürke pólót, és szerencsére volt egy olyan nadrág, aminek elnézte a méretét, és megvette, szóval azt adta nekem. Csak egy fehér melegítő de még mindig jobb Minho feszülős nadrágainál...
Még mindketten vettünk (külön...) egy zuhanyt, én meg kaptam egy fogkefét, mert nem igen számítottam arra, hogy itt ébredek, hehe... aztán leültünk a nappaliban lévő kanapéra. Vagyis hát, mellé akartam ülni, de az ölébe húzott.
- Bocsi, nem akartam magam szülői értekezletre képzelni - bökte meg az arcom.
- Oh, nem baj...
- Oké. Nos, talán sejted, mit akartam veled beszélni...
- Hogy nem megy ez a dolog, és ennyi volt...?
- Hülye vagy? - nevetett fel. - Tőlem nem szabadulsz könnyen. Arról akartam beszélni, hogyan tovább!
- Oh... bocsi, csak megszokás.
- Leszoksz majd róla. Hol is kezdjük... kinek szeretnéd elmondani, mi van köztünk? Célszerű kevés embernek...
- Őszintén csak Minhonak akartam, és Minjinek. Minji magától jött rá, hogy kedvellek, és ő ajánlotta, hogy adjak virágot - pillantottam rá kicsit talán pironkodva...
- Értem, jó kis ötlet volt. De... gondolom sejted, hogy titokban kell maradnia?
- Igen...
- De az nem jelenti azt, hogy máshogy fogok veled viselkedni. Nehéz letagadni, hogy érzek irántad, viszont van itt egy kérdés, ami piszkálja egy ideje a csőröm... téged nem zavar, hogy vagy öt évvel idősebb vagyok?
- Aigoo... én azt hittem, téged fog zavarni.
- Engem nem érdekel, amíg velem szeretnél lenni te is - mosolygott. - De a szüleiddel mi lesz? Nem mondod el nekik?
- Kicsit félek tőlük... tudják, hogy meleg vagyok, de apa sosem nézte jó szemmel.
- Akkor majd ezt még eldöntöd, rendben?
- Oké.
- Sajnálom, hogy én nem tudlak már bemutatni a szüleimnek. Anya biztosan imádna - ölelt magához.
- Hogy-hogy?
- Meghalt, mikor még kicsi voltam.
- Részvétem - motyogtam, miközben átöleltem.
- Annyira nem hiányzik, mert nem sokra emlékszek. De a nénikém nevelt fel, aztán ahogy betöltöttem a tizennyolc éves kort, eltűnt. Azóta is keresem, annak reményében, hogy rábukkanok.
- Remélem sikerrel jársz.
- Én is. Noh, van kedved sétálni egyet? Jó idő van, kijózanítana a levegő - kuncogott.
- Veled bárhova elmegyek - néztem rá, ő pedig végig simított az arcomon, majd hozzám hajolva megcsókolt. Szavakat nem találok, hogy megfogalmazzam, mennyire szeretem.
Ami a legcsodálatosabb dolog az egészben - még én sem hiszem el -, hogy érzem azt, amit eddig sosem éreztem tisztán: hogy szeretnek. Nyálasan hangzik, de ez az igazság... talán annyira utáltam magam, hogy nem vettem észre? Ha mellette vagyok, nem érzem magam a világ legszerencsétlenebb emberének.
- Lixie - húzódott el tőlem. - Így nem lesz ebből séta.
- Bo-bocsi...
- Ne kérj bocsánatot. Még kisfiú vagy, tombolnak a hormonok.
- Még három hónap, és tizennyolc!
- Tudom, szívem - puszilt homlokon. - Már meg is van a szülinapi ajándékod. Tudsz rá várni?
- Uhum... - bólintottam, lassan már égő arccal, hisz sejtettem, mire céloz. Annyi időt bírjak még ki? Aigoo, kicsit sok, de várok. Megértem őt is, hogy aggódik, ráadásul az idő alatt egyikünk meg gondolhatja magát, vagy hasonló, és ha előbb történne meg, később tényleg lenne okom a szoba sarkában bőgni. - Kkamit nem visszük le sétálni?
- Végülis jöhet velünk. Kérdés, hogy rá kössem-e a pórázt, vagy rád - nevetett, mire leszálltam róla. - Naa, csak vicceltem, cica!
- Vlee!
- Tudod, hova kell dugnod a nyelved.
- Hogyne tudnám - kacsintottam, majd leguggoltam Kkamihoz. - Csak tudnám, fiú vagy-e, vagy lány kutyus, de olyan cuki, hogy lehetetlen.
- Kkami lány. Féltékeny vagy?
- Nem. Mostantól a lányom lesz, és nem lehet beleszólásod - simogattam meg.
- Au. Dehát az én ku~
- Nem érdekelsz.
- Neked nincs kutyád?
- Három macskánk van, az összes hyungé, szóval... nem igen tarthatok kutyát.
- Ezesetben engedem, hogy a te lányod is lehessen - guggolt le mellém, majd ő is megsimogatta.
- Úgy gondoltam én is.
- Milyen kisajátító!
- Csak én lennék az? - pillantottam rá, mire megforgatta a szemét, s felállt.
- Készülj, ha jönni akarsz.
- Máris, kapitány!
Rátette a pórázt, amíg felvettem a cipőm és eltettem a tárcámat a telefonommal együtt. A ruháimat pedig egy szatyorba tettem, hogy haza vigyem... eléggé alkohol szaga volt, 1000%, hogy leittam magam. Fúj, de utálom! Ah, apropó, nincs nálam kontaktlencse... érzem, hogy feladta, amelyik a szememben van.
- Hyunjin? Fura kérdés, de nincs véletlenül kontaktlencséd? - takartam el a bal szemem.
- Van, miért kell? - nézett fel rám, majd felkelt a padlóról.
- Um... még nem hiszem, hogy beszéltem neked róla, de heterokrómiám van.
- Tényleg? Megmutatod?
- Nem tudom, még hyungnak sem mutattam meg... okkal, mert elég furcsa.
- Ugyan már. Nekem is eltérő színű a szemem, nincs ebben semmi furcsa, de majd megmutatom - kuncogott.
- Tényleg?
- Igen. Az egyik szemem szürkés, a másik sötétbarna. Elvileg anyutól örököltem.
- Értem... biztos látni akarod?
- Igen Lixie, hisz hozzád tartozik. Úgy szeretlek, ahogy vagy.
- Aigoo - sóhajtottam, majd elvettem a kezem. Egy kissé berezeltem, hogy esetleg most jön majd rá a "villogás", de nem igen érzékeltem belőle semmit, szóval lenyugodtam.
- Nem értem, miért rejted el ezt is. Nekem tetszik - mosolyodott el.
- Hosszú sztori, és nem publikus...
- Semmi gond. Mindjárt hozok egyet neked - vette célba ismét a szobát. Uhm, örülök, hogy nem kérdezte meg, miért látszik át, és hogy miért aludtam úgy, hogy a szememen volt...
Végül ki tudtam cserélni a tükör előtt a fürdőszobában, amit ő is láthatott. Én pedig történetesen csak most vettem észre a nyakamon néhány rózsaszín foltot... ez a tegnapi lenne? Nem tudtam nem örülni neki, mégis elszomorít a dolog, hogy még nem lehetünk úgy együtt.
- Mi az, cica?
- Semmi. Hyunieee, felköthetem a hajad?
- A hajam? Mi az, fodrásznak is készülsz?
- Mindennek is készülök... Naa?
- Ha szeretnéd - nevetett.
Végül adott egy hajgumit és fésűt is, én pedig belőttem a frizuráját, hehe. Azt hiszem, ezt nevezik "kukazsáknak", bár én csak copfba kötöttem. Miután megvoltam vele, elindultunk le, és elvileg a kollégium felé vettük az irányt. Szóval ez gyalog lesz egy 30 perc, de nem baj, mert szeretek sétálni.
- Egy italt, szivi? - intett egy bár felé.
- Majd ha fagy!
- Szomorú.
- Hyunieee, oda jössz velem? - néztem rá boci szemmel, miközben a fagyizóra mutattam előttünk. - Fagyikát akarok, te kérsz?
- Jobb ötletem van, odamegyünk, és veszek neked.
- Nem szeretem túlzottan, ha rám költenek, kivéve ha Minho vásárol.
- Tipikus. Nem baj, szokd meg ezt is - kacsintott, majd tovább mentünk. Ah, miért van ekkora édesség-mániám...? Konkrétan még epret is kértem a fagyi tetejére, nem is vagyok gyerekes.
- Tudtam, hogy emlékeztetsz valamire, és azt hiszem, most esett le.
- He?
- Olyan a pofid, mint egy nagy eper - nevetett fel, én meg csak pislogtam. - De nagyon aranyos!
- Ahha, ezért takartam el a pontozott arcom...
- Imádlak, ahogy vagy. Butus - simogatta meg a fejem, bár a kezében volt a póráz. Kkami jelenleg egy cicát bámult az út túloldalán... ismerős nézés, így nézek Doongira (hyung egyik macskájára), mikor kedve szerint megkarmol.
- Azt már nem szeretnéd, ha kiforgatnálak a pénzedből, aztán lelépnék.
- Nem olyannak ismerlek.
- Volt már olyan, aki megtette veled? - kérdeztem rá, majd a fagyimba nyaltam.
- Előfordult, igen... ha érdekel, elmesélem. Nálam nincs nagyon tabu téma - mosolyodott el.
- Nem kell beszélned az exeidről, sosem jó dolog visszaemlékezni a rossz napokra.
- Inkább úgy nézek vissza rájuk, mint tapasztalat, hogy milyen embert nem akarok magam mellé.
- Jogos.
- Neked hány exed van, ha már a témánál vagyunk?
- Három, de ebből az egyik két napig tartott...
- Legalább azóta szerzett magának szemüveget?
- Nem tudom. Az orrom előtt csalt meg valami libával, de nem tudta, hogy láttam. Aztán másnap gondolhatod, mivel keltett - tartottam felé a jeges édességet, mert végül egyet vett nekünk.
- Említetted... remélem boldogabb leszel mellettem.
- Az vagyok.
- Amíg veszek neked epres fagyit?
- Nem! Boldog vagyok, amíg mellettem vagy. Nem azért vártam heteket, hogy fagyit vegyél nekem!
- Tudom, csak ugratlak.
- Reméltem. Egyébként te jössz... - mondtam, mire elkezdett mesélni a legutóbbi kapcsolatáról. Majdnem egy évig tartott, de azt mondta, fogalma sincs, hogy élte túl. Az exével majdnem mindennap veszekedtek, és nyilvánvaló volt, hogy a pénz miatt volt vele. Ide hozzá tette, hogy régebben sokkal többet keresett tanárként, mint most nálunk...
Jah, ilyen témákról beszélgettünk, miközben eltűntettük a fagyit (pontosabban, én a 80%-át), aztán a kollégiumi szobába fel csempésztük Kkamit.
- Annyeong, Mr Hwang~ MÁTÓL LIXIE IS MR HWANG! - kiabálta hyung, mikor beléptünk az ajtón... most ezt csak azért, mert fogta a kezem? Szerencsére senki sem volt a folyosón sem a liftben, szóval eszem ágában sem volt elengedni.
- Halkabban, hülye! - csitítottam el, a szőke meg csak nevetett.
- Tervben van, hogy az lesz a neve, de egyelőre csak Lixie. - Erre csak nagyokat pislogtam rá, aztán levettem a cipőm, és papucsra cseréltem.
- Köszönöm, hogy vigyázott rá! - vigyorgott Minho. - Kér inni valamit?
- Nem, köszönöm. Még be kell ugranom a suliba, csak kérdés, hogyan - nézett le Kkamira.
- Vigyázok rá, de előbb mosdó... - mondtam, de már ott sem voltam, különben bepisiltem volna. Aztán mire visszaértem, elég fura beszélgetést hallottam, hisz már mindketten a kanapén ültek, és látszólag elvoltak.
- Tudok olcsón férfi esküvői ruhát! Piros, vagy kék?
- A piros jól áll neki.
- Nem szereti a színt, pedig a haja olyan! Fura ember, de szeretem.
- Vettem észre, de nem zavar. Szereti az epret, mint én, szóval szerintem megleszünk!
- Jézusom, miről van szó? - kérdeztem, majd újra kisajátítottam Kkamit, és az ölembe vettem. Nem is olyan nehéz, mint aminek tűnik... jaj, megnyalta az arcom! Ahw, cute!
- Terveztem az esküvődet, öcsi.
- A-az rohadt messze van!
- Miután Minho bogarat ültetett a fülembe, talán egy hónap múlva elveszlek - kacsintott rám.
- Ne menjünk ennyire előre...
- Nem fogunk, ne aggódj - kelt fel, majd miután összekócolta a hajam, puszit nyomott a számra.
- Csa-csak mondom, hogy az előbb kaptam puszit Kkamitól is!
- Szerinted érdekel, cica?
- Nem...
- Azt hittem, a tanár úr utálja a macskákat! - nevetett fel gonoszan hyungom.
- Ő a kivétel - nézett rá, majd vissza rám. - Húsz perc, és visszajövök érte, jó?
- Rendben, de nem biztos, hogy visszaadom - vigyorodtam el, majd leültem törökülésbe a padlóra.
- Majd meglátjuk. Amúgy Minho, nem kell ennyire magáznod.
- Igaz is, már családtag!
- Csak tegnap jöttünk össze, de mindegy - jegyeztem meg, de nem igen izgatott senkit. Na mindegy...
Azt terveztem, hogy játszok a kutyával, de Minho kifaggatott, mint egy hadifoglyot. A végén pedig nem mondott semmit, csak megölelt. Kissé még mindig aggódtam miatta...
Aztán eltűntek a kétségeim, mert látszott rajta, hogy örömében kezdett el bőgni. Nagyon nehezen nyugtattam meg afelől, hogy nem fogom egyedül hagyni, ráadásul még van vissza egy évünk, szóval nem tervezem elköltözni.
Hyunjin tényleg 20 percen belül visszajött, és emlékeztetett minket a hétfői kirándulásra, ami holnap után lesz.
Nagyon vártam azt a napot, de nem gondoltam volna, hogy életem legszörnyűbb napja lesz, amit sosem fogok talán elfelejteni.

- 22/07/05