VÉRBOSSZÚ [befejezett]

06. Sei

– Occhio per occhio –

Szemet szemért

Fáradtan és megtörve estem be a kísértetiesen néma, üres házba. Össze voltam zavarodva, zúgott a fejem, és hirtelen az egész eddigi életem bizonytalanná vált. Alexre vakon, kérdések nélkül bíztam volna rá magamat és bárkit, akit szeretek, és egészen eddig a napig úgy hittem, hogy ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki képtelen lenne arra, hogy hazudjon nekem. Mégis, jól láthatóan egy ordítóan nagy hazugságot épített maga köré, és tökéletes kényelembe helyezte magát a titkai között.

A fejemet megrázva sétáltam be a nappaliba, amitől fájdalom végighasított az egész testemen. Sóhajtva rogytam le a kanapéra, annak az egy dolognak a biztos tudatában, hogy nem akarok Alexszel beszélni, és a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására. Őrülten dühös voltam rá, de túl a haragon, belül, a lelkem mélyén féltem. Rettegtem attól, hogy ez a hazugság felborít és megcáfol mindent, amit eddig a fiúról gondoltam. Hogyha megtudom Alex indokait, képtelen leszek rá ugyanúgy nézni, és hogy akkor a ködbe vész az az ember, akit ismertem és szerettem.

Olyan ingatag volt minden, ingatag voltam én magam is, és ezen nem segített az sem, hogy a fájdalomtól lüktetett az arcom, ahol az olasz ipse megütött a puskatussal. A csuklómat már most sötét zúzódások ékesítették, a férfi szorításai nyomán, és mintha az egész világ mocska borította volna a bőröm. Égető szükségét éreztem egy forró fürdőnek, de tudtam, akkor egyedül maradnék a gondolataimmal, és abban a pillanatban bármi mást szívesebben csináltam volna a gondolkozásnál.

– Borzalmasan néz ki – hallottam meg Crusader mély, karcos hangját keresztülcikázni a nappalin. Meglepetten kaptam oda a pillantásom, mert már egészen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Ahogy tekintetem végigfutattam rajta, megakadtam a vállánál vöröslő kabátjánál, amitől ráncba szaladt a homlokom.

– Kösz, maga se panaszkodhat – biccentettem a felkarja felé. A sérülése aggasztott, mert bár az esetek többségében továbbra is egy arrogáns idiótának tartottam, tudtam, hogy ez a lövés, most az én lelkem szárad. Végtére is az engem akart kihúzni a szarból, amibe belegyalogoltam. Ráadásul a nyomozó sebének ápolgatása tökéletes figyelemelterelésnek tűnt, a mindenfelé cikázó gondolataimról.

Egy árva szó nélkül hagytam a szőkét a nappaliban, és a földszinti fürdőbe siettem az elsősegély-dobozért.

– Vegye le a kabátot meg az inget! – utasítottam, ahogy visszaértem, ő pedig egy szó nélkül bújt ki az említett ruhadarabokból. Bár igyekezett a nemtörődömség álcája mögé bújni, az arcán átfutott egy fájdalmas fintor, ahogyan a szebb napokat is látott fehér ing anyagát kihúzta a lövés körül már alvadó vérből. A hősködését letudtam egy szemforgatással, mert tulajdonképpen kifejezetten értékeltem, hogy nem nyomott le egy olyan szenvedéssel egybekötött hisztit, amit a bátyáim szoktak egy-egy megfázás során.

– Ez kicsit csípni fog – mondtam, ahogy a fertőtlenítő oldatot a sebbe folyattam, ami egy meglehetősen hangos szisszenést csalogatott elő a nyomozóból, és valamiféle motyogást, ami gyanúsan hasonlított a szadistára.

Miután kitisztítottam a lövést, már jobban látható volt az egész, és bár elég nagy felületet érintett, de szerencsére nem volt túl mély.

– Mázlija van, csak súrolta – mormogtam, miközben egy tiszta sebfedő lapot helyeztem a felkarjára.

– Hol tanult ilyeneket?

– A suliban. Halál fölöslegesnek tartottam, és soha nem gondoltam volna, hogy bármi hasznát veszem majd. Bár az elmúlt hetekben elég sok olyan dolog történt, amiket korábban lehetetlennek tartottam – húztam keserű mosolyra a szám, ahogy többször körbetekertem a felkarját egy tekercs gézzel.