VÉRBOSSZÚ [befejezett]

04. Quattro

– La fortuna aiuta gli audaci –

Bátraké a szerencse

Az este jó hangulatban telt, de Dan és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult. Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal, hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok. Veszélybe sodortam őket, és ez mérhetetlen önzőség volt tőlem, de szükségem volt a barátaim közelségére.

Mérhetetlenül hálás voltam nekik azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás, ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra" tett beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barnahajú, hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke hajkoronáját.

– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallatán arca elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.

– Hát otthon. Azt mondta szarul van, úgyhogy nem jön, majd csak holnap próbára. – Castor volt annak az együttesnek a dobosa, ahol Andrej gitározott. A próba ténye a legkevésbé sem zavart, az azonban annál inkább, amit az olasz srác elsőre mondott. Hogy a bátyámnak otthon kellene lenni. Merthogy nem volt.

– De azt mondta, veletek lesz – motyogtam magam elé, és egy pillanat alatt lesápadtam, és úgy éreztem, elhagy minden erőm. Viharos sebességgel kezdtek el kattogni az agyamban a gondolatok, és hirtelen újra lepergett a szemem előtt minden, ami Viktorral történt. Az SMS, a sikátor, a kétségbeesett futásom, a lépteim zaja, a lövések, a tüdőmben bennszakadó levegő...

Riadtan pillantottam a telefonomra, ám az nem jelzett új üzenetet, így némileg megkönnyebbültem, de Andrej miatt továbbra is aggódtam. Egyik kezemmel Dimitrijt tárcsáztam, míg másik, szabadon maradt kezemmel a kabátomat igyekeztem magamra tornászni. Az értetlenül ülő barátaimnak csak intettem, és elhadartam, hogy majd elmagyarázom, de közben már óriásléptekkel szeltem át a Marinot.

– Matteo, induljunk! – érintettem meg a nyomozó vállát, aki a magasba kúszó hangom hallatán egy tízeuróst dobott a pultra, és már a kijárat felé tartva bújt csak bele a szövetkabátjába.

– Mi történt? – kérdezte az autóban ülve, miközben egy gyors mozdulattal kirázta a hajából az esőcseppeket. Rá sem figyeltem azonban, Elliékhez hasonlóan őt is leintettem, és csak a folyton kicsöngő telefonomra koncentráltam, ám az hangos sípolással adta tudomásomra, hogy ismét hangpostára kapcsolt.

– A rohadt életbe, miért nem képes Dimirtij felvenni a telefonját, mikor fontos lenne! – Dühösen és ingerülten túrtam a kissé vizes tincseim közé, miközben bekötöttem a biztonsági övemet, aztán egy mély levegőt véve fordultam a rendőr felé: – Úgy tűnik, Andrej eltűnt. Nekünk azt mondta, hogy Castorékkal lesz, nekik azt, hogy otthon, és se itt, se ott nincs. És ő, akárcsak Dimitrij rém egyenes és korrekt, és ilyenekkel nem szokott sumákolni, szóval valami nem oké. – Aggódtam és féltettem őt. És még jobban féltettem magamat, mert tudtam, hogy ha még egy családtagomat találnám meg holtan, abba egész egyszerűen belerokkannék.