VÉRBOSSZÚ [befejezett]

## L'Epilogo

Sokat változott az életünk azóta. A mediterrán Milánóból végül a sosem alvó New Yorkba helyeztük a székhelyünket. Alexszel közösen kibéreltünk egy helyes manhattani lakást, és fürdőztünk a mindennapok egyszerűségében, a boldogságban és a szerelemben – egyesek szerint undorító, cukormázas módon, de a legkevésbé sem zavartattam magamat Will szkeptikus megjegyzéseitől, mert úgy gondoltam, kijárt már nekünk ez a szirupos boldogság.

Alex valami megfogalmazhatatlan és megjegyezhetetlen nevű pozícióban kezdett dolgozni pénzügyesként egy nagy multicégnél, és elmondása szerint felemelő volt, hogy nem kellett attól rettegnie, hogy mikor csörren meg a telefonja, egy nevet és címet tartalmazó üzenettől. Mert annak, hogy felégettük a milánói életünket, volt még egy pozitív hozadéka – a nagyapánk, akárcsak az olasz rendőrség, holtnak hitt bennünket, ennél pedig kevés felszabadítóbb dolog létezett. A legkevésbé sem aggasztott bennünket az, hogy így kikerülünk az örökségéből, mert az egyébként is mocskos vagyon volt, és nem tartottunk rá igényt. Ráadásul szinte biztosak voltunk abban, hogy az öreg elpusztíthatatlan, és hogy valószínűleg mindannyiunkat túléli majd.

Gyimka – jelenlegi polgári nevén Dean Maksimov – maga után szöktette Tatianát, és az orosz lány oldalán belevethettem magamat a lelkes esküvőszervezésbe – és minden pillanatát élveztem. Tortát kóstoltunk, ruha szalonokba jártunk, katalógusokat böngésztünk, az egész annyira szórakoztató és üdítően normális volt, és ezt az felszabadultságot csak tovább emelte a tény, hogy mindezt New Yorkban tehettük. A bátyám tervezőmérnöki állást szerzett egy építőipari cégnél, mert azt mondta, belefáradt mindabba a stresszbe, amivel egy saját vállalkozás jár, és emiatt egy másodpercre sem tudtam hibáztatni.

Én pedig minden mindegy alapon jelentkeztem a Julliardra zongora szakra, és egy kisebb csodával határos módon felvételt nyertem. A papírjainkat illetően a bátyámék kiváló munkát végeztek. Mindannyiunk részére megszerezték a szaktudásukat végzettséggel igazoló, új névre szóló dokumentumokat – engem pedig magántanulóként leérettségiztettek, mondván úgy tisztességes.

Hazudnék, ha azt mondanám hogy az életünk problémáktól mentesen alakult Amerikában. Az ilyen történések, amiket átéltünk nem múlnak el nyom nélkül. Kísértettek álmomban, nem ritkán ébren is, de volt ami elterelje a figyelmem – Alex végig velem volt, és átsegített a nehezén, amiért nem győztem neki elég hálásnak lenni. De egyébként is volt előttem egy jövőkép, amiért megérte küzdenem. Egy régi álmot éltem, pontosan azt, amit gyerekkoromban, egy kilencéves szőke kislány minden naivitásával megálmodtam magamnak – zongorázni tanultam a világ egyik legnevesebb egyetemén, és azt a fiút mondhattam szerelmemnek, akit kikamaszként magam mellé vizionáltam.

Furcsa volt, végtelenül bizarr, hogy fel kellett vegyünk egy másik személyiséget, vagy az, hogy nyilvánosság előtt Felixnek kellett szólítsam Alexet, hogy nem mesélhettem a korábbi életemről senkinek, csak azt, amit az újjá írt személyiségünk hamis múltját alkotta, de tudtam, hogy ez az ára annak a szabadságnak, amit most éltünk. Amiben minden héten összejártunk a bátyámékkal és Willel is, aki végül a kezdeti borzasztó ellentétek ellenére valódi családtaggá vált. Gyimkával hosszasan tudtak beszélgetni, és bár Alex sosem vallotta volna be, tudtam, ő is élvezni az ír ex-nyomozóval folytatott diskurzusokat. Will végül beváltotta, amit Luganóban mondott, és valóban nyitott egy magánnyomozói irodát, és az ő élete is nyugodtabb vizekre evezett – bár a megfigyelés továbbra is a szerves része maradt a munkájának, már nem maffiahálózatok drogfutárjait vizslatta, hanem csalfa feleségek szeretőit. Néha, ha időm – és persze Will maga – engedte, akkor vele tartottam, és rémesen jól szórakoztam a történeteken, amiket az ír férfi mesélt nekem hamburger evés közben a kocsijában. Olyankor néha szóba került Matt is, akivel az ex-nyomozó hébe-hóba tartotta a kapcsolatot, de az olasz srác nem vágyott el Milánóból. Maradt ott, maradt a rendőrségnél, és folytatta a harcot a szervezett bűnözés ellen, mert azt hiszem Mattnek nem igazán maradt más, amibe kapaszkodhatna. De őszintén bíztam abban, hogy egy nap, akárcsak Willnek, úgy neki is sikerül túllendülnie a bosszú emésztő tüzén, vagy hogy talál maga mellé valakit, aki képes lesz ezt a lángot féken tartani.

Will egyébként – vagy ahogy újabban hívatta magát, Billy – rémesen pletykásnak bizonyult, ugyanis egy napsütéses, szeptemberi szerdán képeslapot találtam a postaládánkban. Los Angelesből jött, és szívélyes invitálás volt egy művészeti galéria megnyitójára, ahol Sandra Martelli festményei is kiállításra kerülnek majd. Az aláírásból tudtam, hogy Maxék küldték, és elképesztően örültem annak, hogy sikerrel kijutottak a személyes poklukat jelentő Milánóból, és hogy Ale végre azt csinálhatta, amit szeret, és amiben olyan átkozottul tehetséges. Arra pedig, hogy honnan tudták a címünket, nem tudtam más magyarázatot, mint hogy Will valahogy kapcsolatban maradt velük, és elkottyintotta nekik. De nem bántam, a legkevésbé sem, és ami azt illeti, mindennél jobban vágytam megnézni Ale kiállítását.

Végre, hosszú évek után újra felhőtlenül boldognak mondhattam magamat, ez a boldogság pedig extatikus örömmé alakult át, mikor egyik nap az egyetemről hazafelé menet megpillantottam egy oszlopra ragasztott plakátot. Egy képregényes stílusban megrajzolt, neonszínekkel teletömött hirdetés volt, ami egy új vonalas pop-punk zenekar hétvégi koncertjét reklámozta. Ez idáig nem is hozott volna különös izgalomba, azonban a plakátra rajzolt rózsaszín elefánt, és a cirill betűkkel írt néhány sor gyakorlatilag megduplázta a pulzusom. Annak idején, Milánóban ugyanis Andrej mindenáron meg akarta győzni a barátait, hogy Elefante Rose(1) legyen a zenekaruk neve, azonban a srácok elvetették. De ez itt, ez kétség kívül a bátyám műve volt, így hát kérdés sem férhetett hozzá, hogy megvan a programunk Alexszel a szombati randinapunk estéjére. A plakátot a kezemben szorongatva, arcomon széles, gondtalan mosollyal siettem haza, azzal a derűs gondolattal, hogy talán újra egyesülhet a családunk.

(1) Rózsaszín elefánt (olasz)

--------

Sziasztok!

Ez volna a Vérbosszú epilógusa, utószava, kinek hogy tetszik. Őszinte leszek, Matt szálával nem igazán tudtam mit kezdeni így a végére, és továbbra is motoszkál bennem a gondolat, hogy ő legyen a történet végi tégla, aki képletesen szólva beleharap a neki enni adó kézbe. Szóval fenntartom a lehetőségét, hogy a közel jövőben írok egy alternatív befejezést a történethez, ezzel a történetszállall, viszont egyelőre búcsút veszek a Vérbosszútól. Nagyon szeretettem írni, és őszintén bízok abban, hogy legalább feleannyira szerettétek olvasni, mint amennyire én szerettem írni. Remélem, hogy egy kicsit hozzátok nőttek a karakterek, és hogy van köztük olyan, aki egy kicsit mélyebb nyomot hagyott Bennetek. 

Én rettenetesen hálás vagyok mindenkinek, aki olvasta a Vérbosszút, azoknak pedig akik kommenteltek is hozzá, még inkább. Nem ez az első befejezett regényem, de ez az első befejezett nem-fanfiction regényem, így hát végképp közel áll hozzám (főleg, hogy 8-9 éve készül 🤦‍♀️), és nagyon nehéz elengedni. De azt hiszem egy utolsó hozzátok, kedves Olvasókhoz intézett köszönömmel végleg elengedem a Vérbosszú kezét. 

Jövő vasárnap robogunk tovább az Azon a nyáronnal, aminek most már tényleg elérhetővé teszem a leírását itt wattpadon, előbb is tervben volt, csak soha semmi nem úgy alakul, ahogy tervezem, de ez azt hiszem, lassan megszokottá válik. 

Köszönöm, hogy velem tartottatok!💖

Ölel benneteket,

D.

u.i.: ha esetleg a feltöltéstől számítva hónapokkal később olvasod majd, és van valami gondolatod, véleményed, nyugodtan hagyd odalenn a kommenteknél. 😊