VÉRBOSSZÚ [befejezett]

02. Due

Due

– Panem et circenses –

Kenyeret és cirkuszt

A kijelentésem a vérbosszúról nagy vihart kavart. Persze, megértettem Alex aggodalmát, ugyanakkor rettentően zavart az, hogy ennyire ellene van az egésznek. Nem értette, hogy miért fontos nekem, nem értette, hogy miért akarom ennyire. Pedig egyértelmű volt, mert ő is, és mindenki más is pontosan tudta azt, hogy Viktor volt a legfontosabb személy az életemben. Ennél fogva pedig bárki, aki az öcsémnek ártott, nekem ártott, és ez tette az egészet még személyesebbé. A mi kultúránkban borzasztóan fontos a család, mondhatni minden felett áll, éppen ezért lepett meg annyira az, hogy Dimitrij magányos, szótlan beletörődéssel nyugtázta az egészet.

Bosszantott a hozzáállásuk és vérszemet kaptam. A családom nem akart segíteni, de legalább két olyan embert tudtam, akik lesben állva vártak arra, hogy felkeressem őket. Előkotortam hát a fekete bőrtáskámból a gyűrött, kissé szakadt névjegykártyát, amit Crusader még hetekkel ezelőtt nyomott a kezembe. Akkor, Alex kórházi szobája előtt állva teljesen szükségtelennek éreztem, mert szentül hittem abban, hogy a családom maximális támogatását élvezem, így abban is, hogy soha nem kell majd a rendőrséghez fordulnom. De jelen helyzetemben már ott tartottam, hogy értékelni kezdtem a szőke nyomozó bosszantó akaratosságát.

Az ágyam szélén ülve forgattam az egyik kezemben a cetlivé satnyult névkártyát, míg a másikban a telefonomat tartottam. Még mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy jó ötlet-e ez az egész, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, tárcsáztam a számot. Crusader az első csörgésre felvette, hogy aztán pár szóban lebeszéljünk egy találkát, egy a milánói rendőr főkapitánysághoz közeli kávézóba.

Felállva vetettem egy pillantást a tükörképemre, az ágyammal szemközt helyet kapó egészalakos tükörben. Sötét farmert viseltem, egy vastag, bő, sötétkék pulóverrel, és nem is terveztem ezt lecserélni. Nem akartam kitűnni a tömegből. Szándékomban állt elvegyülni az emberek között arra az esetre, ha azok az áldott jó olaszok esetleg figyelnének minket. Tudtam, hogy így van, mert egyet közülük volt szerencsém közelebbről is ismerni.

Megráztam a fejemet, és inkább a kezembe fogtam a táskámat, beledobtam a telefonom, és elhagytam a szobámat. Szó nélkül mentem le a lépcsőn, és a nappaliban álló meseszép hangversenyzongorára is éppen csak egy kósza pillantást vetettem, de ez is túlontúl fájó volt. Viktor imádta, mikor játszottam rajta, éppen ezért a halála óta egyetlen hangot sem ütöttem le a hangszeren. Kerültem, mint a pestist, mert tudtam, hogy olyan emlékeket idézne elő, amikhez foghatót soha többé nem tapasztalhatok. Ahhoz pedig, hogy ezt feldolgozzam, még túl frissek voltak a sebeim.

A kabátom felvételében a dolgozószobájából kilépő Dimitrij hangja akadályozott meg. Sok érzelem tükröződött a szemében – félelem, kíváncsiság, harag... Tudta jól, hogy ha nem jött volna ki, egy árva szó nélkül mentem volna el, és ezt soha nem szerette. Én azonban úgy gondoltam, hogy nem tartozok elszámolással neki az életem minden pillanatáról. Főleg úgy nem, hogy a történtek ellenére nem az töltötte ki a gondolatait, hogy felelősöket keressen Viktor haláláért.

– Nem kell aggódnod Gyimka, nem megöletni megyek magamat. Az egyébként is képtelenség volna, tekintve, hogy legalább egy járőr mindig a sarkunkban van – feleltem a bátyám fel nem tett kérdésére, keserű mosolyra húzva a szám.

– Hova mész? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaim. Jeges tekintettel mért végig, épp úgy, ahogyan csak egy Dolohov képes nézni. Generációkra visszamenőleg mindenkinek ugyanilyen jégkék szeme volt a családban, ami még Oroszországban is kisebb genetikai csodának számított. Ez a jéghideg, érzelemmentes pillantás volt a második számú jellemzője a családunk tagjainak. Az első pedig az, hogy képtelenek voltunk egymással a problémáinkról beszélni.