VÉRBOSSZÚ [befejezett]

13. Tredici

– Senza guerra non c'é pace –

Háború nélkül nincs béke

Az alaptervünk végtelenül egyszerűen nézett ki – egy szerintem rettenetesen olcsó, ócska csapdával a házunkba csalogatjuk a Mastroiannikat, mert az egészben a legfontosabb az volt, hogy a dolog úgy hasson, mintha ők ütöttek volna rajtunk, és mi csak a helyzet szülte ártatlan áldozatok lennénk. Persze Will már a tervezési fázisban felvilágosított, hogy ez közel sem ennyire egyszerű, mint ahogy én elképzelem, és az addig rendben, hogy rajtaütés, de egy szakképzett ballisztikus nagyjából három perc helyszínelés után megmondja, hogy mi tárt karokkal és tárazott fegyverekkel vártuk, hogy rajtunk üssenek.

Nyilvánvalóan erre is volt egy tervünk – végtére is, ha nincsenek bizonyítékok, akkor mi alapján helyszínelnek. Hova tovább, ha nincs helyszín, hol helyszínelnek? A tervezett nagy finálé az egész műsor végén egy csinos, forró tűz, esetleg robbanás volt, hogy az összes felmerülő bizonyíték a semmié legyen, és tényleg minden úgy tűnjön, mintha csupán egyek lennénk a maffia ártatlan, véletlen áldozatai közül. Persze, ártatlan áldozatokat szedtek, de véletlent soha. Ez viszont már egy kivédhetetlen dolog volt; erre nem volt magyarázatunk, de hittük, hogy talán nem is lesz rá szükség.

Megvolt a csalink, Ale személyében, noha megesküdtem Maxnak, hogy mire Damianoék a helyszínre érnek, a lány már a Milánói reptéren lesz. Ale csak egy hiteles és hatásos videó forgatásához kellett, amivel a helyszínre csaljuk Damianoékat. Szigorúan leszögezve, hogy ők jöjjenek – Damiano, Fabio, Gregorio és Max. Kikötöttük, hogy amennyiben bármelyikük is távol marad, úgy számolhatnak vele, hogy a lány azonnal meghal.

– Honnan veszed, hogy a haverod nem ver át a palánkon? – kérdezte Alex két nappal a leszámolás előtt. Nem bízott Maxban, még mindig nem, annak ellenére, hogy hányszor átbeszéltük már ezt, és annak ellenére, hogy napi kapcsolatban voltam Aléval.

– Megérzés – vontam meg a vállamat. Letettem a kezemben fogott tollat az üveglapos dohányzóasztalra, és mellettem ülő Alexre pillantottam. – Mondtam már, Max olyan mint én. Annyira kétségbeesetten védeni akarja a húgát, hogy bármit megtenne érte. És szándékosan soha nem kockáztatná az életét.

Alex csak felhorkantott, és tudtam, hogy most sem, századszorra sem sikerült őt meggyőznöm. – Ígérd meg, hogy tartod az ígéretem. Ígérd meg, hogy nem mész Max után. – Motyogott valami halk akármit, ami akár egy beleegyezés is lehetett, de kerülte a tekintetem, így nem hagyhattam ennyiben. – Komolyan, Alex. Ígérd meg, hogy nem lesz egyéni akció. Tartozol nekem ennyivel, egy ígérettel. – Megkerestem a tekintetét, hogy összefűzhessem a kettőnk pillantását. Annak idején én beleegyeztem, hogy elfogadom a magyarázatait, a múltját. Nem akartam felhánytorgatni, mert úgy voltam vele, hogy az már egy lezárt dolog, amivel teljesen fölösleges foglalkozni. Ugyanakkor tudtam, hogy mennyire rémesen bizalmatlan Alex, talán még jobban, mint Will, és a világért sem akartam volna azért ígéretszegővé válni, mert ő bárhogyan is keresztbe tesz Maxnek. – Damianot, Fabiot, vagy Gregoriot vidd, azt csinálsz velük, amit akarsz, következmények nélkül – legyen az jogi, vagy morális –, még szívességet is teszel vele. De kérlek szépen, Maxot hagyd. Alénak szüksége van rá. Pont annyira, mint nekem rátok, mindannyiótokra. És míg nekem itt vagytok ti négyen, annak a lányak az ég világon senkije sincsen a bátyán kívül. Nem választhatjuk meg a családunkat, ez talán az egyetlen olyan dolog az életben, ami tényleg nem a mi döntésünk. Ez így rendben? – kérdeztem végül, és a sötét hajú, borostás arcú fiú bólintott.

– Rendben van. Ígérem, hogy nem fogom szabotálni Max menekülését. – Nem ígérte, hogy segíteni fogja a fiút, de nekem már az is elég volt, hogy megígérte, hogy nem fogja akadályozni.