VÉRBOSSZÚ [befejezett]

07. Sette

– Non giudicate per non essere giudicati –

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Az egész házra félelmetes és hátborzongató csönd ereszkedett, mikor a bejárati ajtó nyílt, és egy hűvös fuvallat kíséretében belépett Alex. Az addig a kanapén ücsörgő Will olyan tempóban pattant fel, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, majd a kabátját magára kapva, köszönést mormogva kiiszkolt a házból. Konfliktust észlelt, és egy vita viharának előszelét. Olyan dolgokat, amiknek nem akart szem- és fültanúja lenni. Olyan dolgokat, amiket legszívesebben én se csináltam volna végig.

Fogalmam sem volt arról, mit mondhattam volna a fiúnak. Tudtam, hogy szükségem van rá és a támogatására, mert nélküle nem nyerhetem meg ezt a háborút, még csak egyetlen átkozott csatáját sem. De tudtam azt is, hogy egyelőre nem lennék képes újra bízni benne, azok után, amit láttam. Még akkor sem, hogyha Alex racionális magyarázattal szolgált volna a történtekre – ugyanis erőteljes kétségeim voltak a racionális magyarázat létét illetően. Olyasmi érvelésben pedig végképp nem hittem, ami adott esetben felmentéssel szolgált volna a szememben a fiú tetteire.

Nem szóltam egy szót sem, és bár engem feszélyezett a némaság, úgy tűnt, a fiú tökéletesen jól elevickél benne. A zavar legkisebb jele nélkül sétált a kanapéhoz, majd helyet foglalt ott, ahol percekkel ezelőtt még Crusader ült. A jól ismert sötétbarna tekintetét az előtte álló, üveglapú dohányzóasztalba fúrta, és úgy tűnt, egyhamar nem fog megszólalni. Így hát röviden vállat vontam, és visszafordultam a zongorához.

Az Új világ szimfónia betöltötte a teret, én pedig semmi másra nem figyeltem, csak Dvorak hol kemény, hol lány dallamára. Hihetetlennek tartottam, hogy egy hónap némaság után is ennyire könnyen elő tudtam hívni a zongoradarabok sorát. De végtére is annyiszor játszottam le őket korábban, hogy volt idejük az agyamba égniük. Nem úgy, mint Viktor halálának, vagy annak, hogy Alex a szemem láttára lőtt le valakit. Ezeket csupán egyszer láttam életembe, de mégis, valahányszor csak lehunytam a szememet, az emlékek kristálytisztán és élesen rajzolódtak ki előttem.

– Zongorázol – jelentette ki Alex, ahogyan a negyedik tétel végére értem. Aprót rezzentem, ahogy meghallottam a hangját, mert míg játszottam, egészen megfeledkeztem róla. Ha zongoráztam, akkor megszűnt minden, ami körülöttem volt, és arra az öt-hat-hét, ki tudja, hány percre, ameddig az adott darab tartott, a problémák, a gondok és a válságok is eltűntek. Erre pedig égetően nagy szükségem volt, úgyhogy tulajdonképpen hálás voltam Crusadernek, hogy rávett, üljek ide újra.

A fiú hangja olyan természetes meglepődöttséggel cikázott át a szobán, mintha ez lett volna az elsődleges prioritásunk, pedig mindketten tudtuk, hogy jelen pillanatban huszadrangú kérdés, hogy játszok-e vagy sem.

Tekintetem Alexre emeltem, és először, amióta ott hagytam őt abban a külvárosi házban, a szemébe néztem. Olyan volt, mintha az egész ezer éve történt volna, pedig alig néhány óra telt el, mégis, Will története sok mindent új meglátásba helyezett. Már nem féltem attól, hogy egyedül fogok beleőrülni a revánsomba, mert tudtam, hogy még Crusader is rendelkezett a tudatának ép darabkáival, pedig őt sokkal régebb óta űzte már a bosszúvágy.

Igyekeztem hidegen szemlélni az előttem ülő fiút, aki most valahogy kevésbé tűnt magasnak, és a jelenléte kevésbé töltötte ki a teret. Az arc, ami életteliként, és folyton sármosként élt az emlékezetemben, most sápadtan, beesett szemekkel nézett vissza rám. Rideg cinizmussal akartam kezelni minden egyes szavát, vagy tettét, de még meg sem szólalt, már tudtam, hogy veszett ügy. Az agyam minden áron racionális magyarázat után kutatott, és akárcsak Viktor halálakor, most sem tudta feldolgozni a korábban látottakat. Leblokkolt, és önkéntelenül is próbálta felmenteni Alexet, hiába tudta, hogy helytelen. Megrémített, hogy nem tudtam elkülöníteni a racionális és az emocionális énem. A kettő összefojt, és a kettejük találkozása kontrollálhatatlan káoszt szült.