VÉRBOSSZÚ [befejezett]

09. Nove

– Le due facce della medaglia –

Az érme két oldala

Fabio kendője, csak akkor került le a szememről, mikor már zárt térben voltunk, egészen pontosan egy párfokos lépcsővel feljebb, a bejárati ajtón belül, egy jobbra fordulás után egy hosszú lépcsővel feljebb, majd itt egy bal kanyar utáni hosszú séta eredményeképp egy szobában.

Az olasz gyakorlatilag szóra sem méltatott, csak belökött az ajtón, majd kilépett és becsapta maga mögött. Hallottam, hogy kattant a zár, és hogy egyre halkuló, tompa léptekkel elindult a folyosón. Csönd ereszkedett a szobára, és a hirtelen beálló némaságban rettentően egyedül éreztem magamat, és féltem. Tovaszállt a dühöm, vagy csak elnyomta a pánik, mindenesetre remegés lett úrrá a testemen.

Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hogy hogyan fogok kimászni ebből. Sokszor előfordult, hogy kisebb-nagyobb bajba keveredtem, de mindig olyan keretek között maradtam, amikből kiláttam. De itt, itt nem láttam semmit, a piszkosszürke falakon kívül, csak azt éreztem, hogy egyre szorul a hurok a nyakam körül. Mert ismertem Fabiót, jobban és behatóbban, mint azt akartam, és tudtam és láttam, hogy mire képes. Hogy hogyan manipulál behízelegve, törődést tettetve; hogy miképpen hiteti el, hogy a tetteinek nem kell, hogy következményei legyenek, mert voltaképp az a helyes, ahogyan ő jár el. Tudtam, hogyan kényszerít bele olyan döntésekbe, amiket sosem akarnál meghozni, pláne nem úgy, ahogyan ő akarja, de az ember alkarjára szoruló vasmarok, vagy a jelzés-értékűen megvillantott, övbe tűzött lőfegyver pont kellő motiváció tud lenni. A szükségesnél még talán több is.

Járatos voltam Fabio mocskos módszereiben, mert hónapokon át elszenvedője voltam. Eleinte önszántamból, a dac által vezérelve, aztán később azért, mert nem mertem visszatáncolni. Abban sem voltam biztos, hogy van-e hova, mert addigra már annyira elmérgesedett a kapcsolatom Gyimkával. De akkor sikerült kilépnem ebből, mert Elliék felnyitották a szemem, Alex pedig karon ragadott, és akaratom ellenére is kirángatott volna az olasz karjai közül, ha tiltakoztam volna. Persze ilyesmi eszem ágában sem volt, csak hálásan és megkönnyebülten, zokogva borultam az ideált jelentő fiú nyakába.

Hirtelen égetően szúrni kezdett a mellkasom, és elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt, mert eszembe jutott, hogy talán soha többet nem látom majd Alexet, a bátyámat vagy bárki mást, aki valaha is fontos volt.

Féltem. Talán soha korábban annyira nem féltem még, mint akkor, ott. Nem tudtam, mi fog történni, fogalmam sem volt, hogy Fabionak és az elbaszott családjának milyen terve lehet velem – persze túl azon, hogy idővel mindannyiunkat eltegyenek láb alól. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, hogy a családom tettei miatt bélyegeztek meg. Az egész életemet azon vezérelv mentén éltem, amire neveltek – hogy a család a legfontosabb, hogy ha kell az életemet is oda kell dobjam érte. Persze, ez egy gyerek számára ordító túlzásnak tűnik, de mostanra megértettem, hogy ezt valóban minden Dolohov véresen komolyan vette.

De én nem akartam meghalni értünk! Nem azok miatt a bűnök miatt, amiket ők követtek el. Nem tekintettem már őket a családomnak. Se nagyapát, se senkit, akit Oroszországban hagytunk. A rokonság számomra Dimitrijjel, és az isten se tudja hol császkáló Andrejjel véget ért, és fájdalmas űrt hagyott maga után az a gondolat, hogy a közeli és igazán fontos családtagjaim több mint felét már a földbe helyeztük.

Élni akartam. Túlélni, és tovább élni, hátrahagyva mindezt a szarságot, ami pillanatnyilag körbevett minket. Ez a gondolat, cél lebegett a szemem előtt. A tudat, hogy túl kell élnem, mert nem lehet így vége.

Amikor kissé lecsillapodtam már, képes voltam tüzetesebben szemügyre venni a helyiséget, ahova Fabio dugott. Az első szó, ami eszembe jutott róla, az a személytelen volt. Semmi kép, sehol bármi szín. A bútorok is kimerültek abban az egy matracban, ami a földre volt dobva és amin ücsörögtem, amióta az a féreg belökött ide. Az egyetlen, ami megtörte a szoba bénító világosságát, az a matracon lévő, piros kockás pléd volt, ami már-már undorítóan otthonosnak tűnt a rideg helyiségben. Azonban a kirívósága ellenére, vagy épp ezért, magamra terítettem a takarót. Nem mintha hideg lett volna, ami azt illeti kifejezetten kellemes idő volt a szobában – feltehetően az ablak alatt álló hatalmas radiátornak hála. Az ablak láttán elsőre felcsillant a szemem, de a kívülről felszerelt sötét vasrácsok gonoszan nevettek az arcomba, rögvest kivégezve a szökési terveimet.